Adtunk egy pofont a kakasnak... - Kim Ki-duk: Az íj (film)

  • - dercsényi -
  • 2006. április 13.

Zene

Felvetődik a kérdés, a forma kérdése. Mármint hogy egy bizonyos világlátás, szemlélet formai vetülete mettől bölcsője a termékenységnek, és honnantól akadálya, tartja fogva tárgyát.
Pusztán e tekintetben Jancsó Miklós filmjei jutottak eszembe Kim Ki-duk legújabb, tizenkettedik műve láttán, és egyrészt jólesett egy biztonságos, ismert világban várni a váratlant, lesni, vajon hogy kever ki pár színfoltból egy árnyalatot, hogy építi fel kis mítoszát, majd hogy formálja át, ejti csapdába a nézőt, aki vágyik a csapda mélyére, szereti, mint mélyüket a hallgatag vermek, szereti a tárgyak és emberek főszereplésével, a szavak minimáldíszletei közt épülő történetet. Másrészt azonban érzékeny az arányokra, a körülmények által leszűkített lehetőségek evidenciája zavarja, a tizenhét éves lány és a hatvanéves öreg története bár merítkezik szerelemben, féltékenységben, erőben és tisztaságban, nem nyílik ki teljesen. Kettős érzések hullámai dobálják a nézőt, még akkor is, ha a kopott hajó belső rekeszeiben ajtókat nyitogató alakok mintha az ő lelkében matatnának, de ugyanakkor a néző meg is ijed egy pillanatra, nehogy ez a giccshatáron egyensúlyozó light vonulat győzedelmeskedjék. Aztán megnyugszik, a kakast pofozó ifjú vagy a lányt borító számos folt meggyőzi, bízhat Kim Ki-duk erejében. Mint minden igazán autentikus forma, ennek a határai is a végtelenben oldódnak fel.

A Mokép bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.