Magyar Narancs: A filmjének sarkalatos pontja az orosz rulett.
Géla Babluani: Persze banálisan hangzik, de az élet mégis olyan, mint a verseny. Valaki mindig győz, és valaki mindig alulmarad. El kell távolítanunk másokat ahhoz, hogy életben maradjunk. Megannyi manipulációra kényszerülünk ebben a sprintben. Gyakorta mi magunk provokáljuk a sorsot, akárcsak a szerencsét. A filmem vezérmotívuma a játék mint élettér. Nevezetesen, hogy meddig megyünk el a késztetéseinkben, meddig vagyunk képesek uralni a tudatunkat, és hol jön el az a pont, amikor csak úgy sodródunk az eseményekkel. Látszatra könnyebb sodródni, csukott szemmel akár a pokol mélyére hatolni, mint megálljt parancsolni a kíváncsiságunknak. Nincs mese, mindannyiunkat valamilyen cél elérése motivál, legyen szó pénzről, hatalomról, sikerről, jólétről. Érdekeltek vagyunk. Kissé olyan ez, mint amilyen képet a mai világ sugall. Olyan korban élünk, amikor politikai, gazdasági érdekekből egy egész népet fel lehet áldozni.
MN: A fivérére bízta a főszerepet. Miért?
GB: Kimondottan a film javára vált, hogy mélyen ismerjük és szeretjük egymást. A bensőséges kapcsolatok nagy előnye, hogy félszavakból is értünk a másik reakcióiból.
MN: A kritikusok az orosz mozi és Michael Cimino A szarvasvadász című filmjének hatását látják a filmjében.
GB: Cimino "rokonsága" igencsak távoli, valójában csak kézenfekvő igazodási pont. A filmnyelv szempontjából voltak rám nagy hatással a szovjet filmek, különösen Eizenstein és Tarkovszkij. Ám épp így beszélhetnék az olasz neorealizmusról. Mindkettőből átvettem azt a technikai megoldást például, hogy a hangot csak a vágási munkálatok után vettük fel. Ezáltal biztosítva volt, hogy messzemenően a képekre koncentrálhattam. És szerintem éppen ez a "hangtalan" munka ad egyfajta figyelemreméltó erőt, vizuális elmélyülést a filmnek.
MN: A fivérével együtt valósággal beleszülettek a filmbe. Édesapjuk mozija milyen hatást gyakorolt önre?
GB: Nincs közvetlen hatás. Apám filmjeiben sok a melegség, az emberközeliség, míg az én filmjeim jóval radikálisabbak. Nálam nincs könnyedség, érzelmi engedmény, sokkal inkább keménység. Nem hagyok teret semmilyen levegős ábrázolásnak, szeretem a fojtogató, fenyegetett légkörű történeteket. Valamiféle keveréke vagyok a grúz és a francia kultúrának. Egyfajta alkímiáról van szó, amelyet a génjeimben és az engem ért hatásokban hordozok.
MN: Hogyan emlékszik vissza a rendszerváltás korszakára, amikor egyszerre köszöntött hazájára a szembenézés szabadsága és a káosz?
GB: Lekettőzöttek az élményeim, mint ahogy maga az átmenet korszaka is az volt. Emlékszem, az iskolában még vörös zászlók lengtek, az úttörők vörös kendőjét viseltük az ünnepségeken. Ma már tudom, egyszerre átok és kegy, hogy túl korán nőttünk fel. Hosszú ideig tartott a kommunizmusból való felébredés. Alig fogtuk fel a nyakunkba szakadt szabadságot.
MN: Ám alighogy felfogták, Franciaországba távoztak.
GB: Tizenhét évesen egy kamasz, bárhol is éljen, szerintem meghasonlott állapotban van. Már nem elég gyerek ahhoz, hogy mindent bevegyen, de még nem elég felnőtt ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzon. Nos, én is így voltam ezzel. A menni vagy maradni kérdése nagy dilemma elé állított. Végül az döntötte el a kérdést, hogy apám a francia kultúra rajongója volt. Eleinte sehova nem akartam menni. Aztán rádöbbentem, hogy az élet otthon korántsem olyan, mint amilyenre számítottam. Tanulni akartam, világot látni, fejlődni, tapasztalni.
MN: Könnyű megőrizni egy "idegennek" az identitását Franciaországban?
GB: Költői kérdés.
Szentgyörgyi Rita
| A 13-as A tengerparti villa tetejét grúz tetőfedő javítgatja fekete-fehérben. Apály van, a víz távol, az épületre új hullámpala kerül. Masszív realizmussal, egyben rögtön feszültséggel is indítunk, a la nouvelle vague. Ráadásul a főhős, Sebastien lányos arca erősen hasonlít Jean Pierre Leaud négyszáz csapást is átvészelt vonásaira. A tetőfedésnek leselkedés a vége, s mivel a hajlék gazdája maga a kiégett, mindent meg- és kiélt kábszeres prototípusa, halálát követően hősünk a nagy pénz reményében a bűn útjára lép. A komor, fenyegető jelenetek, a szenvtelen beállítások pedig mindezt ön-kéntelenül is kiemelik a kriminológia hatóköréből, s a néző a metafizikai síkon találja magát. A csábítás élet és halál kérdésévé válik, a gazdag perverzek játékába, beteg világába kerülő fiú igazi, bár kissé harsány szimbólum, hisz míg a többiek akarva, a jutalomért mennek bele a halálos játszmába, ő véletlenül. De milyen metafizikai csúcsra ér a film? A filmes szenvtelenség néma szemlélőként beszélhetne a bűnbeesésről, az élet metaforájává emelhetné a történetet, s hátborzongatóan-beszédesen hallgathatna a sorsok közti igazságtalanságról. Ám csak hallgat, egyedül hagyja a történetet. - dercsényi - Forgalmazza a Budapest Film |
