A 19. század második felében játszódó történet elején két újonc lép be az elit Sinsenhumi milíciába. Az egyikük, Kano már-már porcelánszerűen finom, lágy arcú, nőies férfi, és kis idő múlva már a milícia nagy része udvarol neki. S nemsokára újonctársa, Tasiro, akivel lényegében egy ágyban alszanak, nem is bírja tovább, megvallja neki erős vonzalmát. S míg Ang Lee többször mintha szabadkozna hősei helyett, mintegy indítékokat keresve "fura viselkedésükre", itt kezdettől fogva egyértelmű, hogy Kano ellenállhatatlanul szép. Nem is ez okoz gondot, s nem is a társadalmi elvárások. A szenvedélylyel van a baj, ami az ilyen-olyan szolgálatok és feladatok között végig teljes erővel tombol Kano körül. Persze mindez egy olyan kultúrában történik, ahol a leginkább érintett érzéseit és vívódásait ismerhetjük meg legutoljára, ha egyáltalán. Ahol az első szeretkezés - európai szemnek oly szemérmesen - egy metaforában jelenik meg (Gergely Ágnes írja: "Éezt a mondatot: >>a bazsarózsát valósággal összezúzta a zuhogó eső<< lehetetlen lefordítani; a kép kínaiul vad, szenvedélyes szeretkezést jelent, mint amivel bárdolatlan férfiak dicsekedni szoktak."), ahol a kamera a legmértéktartóbb sebességgel és távolságból rögzíti az eseményeket, s ahol rendre példabeszédekbe, utalásokba és célzásokba botlunk. Holott közben rejtélyes gyilkosságsorozat szedi áldozatait, férfiakat, akik Kanóval valahogy kapcsolatba kerültek. Ez a rejtélyekkel teli nyomozás- és szenvedélytörténet vet a maga módján egyre magasabb hullámokat, míg végül elérkezünk a csúcsponthoz: a kamera hirtelen, egyetlenegyszer közeli felvételt készít egy szájról, amely az előtte kimondott "kegyetlen" szó következményeitől feszült, hogy a nagy kérdések annak rendje és módja szerint belevesszenek a permetező, szitáló ködbe.
A végső igazságot talán csak Kano parancsnoka, Takesi Kitaro tudja. Egy mozdulattal kettévágja a ligetben álló, virágba borult, hajnali, sűrű, esőszerű köd verte fiatal cseresznyefát.
Forgalmazza a Best Hollywood
