Volt a 80-as években egy '56-os felfutás, egymást érték a forradalomra hol óvatosabban, hol bátrabban emlékező filmek. Mindegyik személyes történetek, egyéni sorsok által beszélt a kollektív tapasztalatról. Úgy tűnik, Erdőss Pál e vonulathoz csatlakozott most. Az anya (Nagy-Kálózy Eszter) magához veszi fiát, Istvánt, aki évekig távol élt tőle. Végre akadt rendes állás és lakás is: a Korányi Szanatórium hajdani templomának (most gyógyszerraktár) sekrestyéjében húzhatják meg magukat. István Budakeszire jár iskolába, barátkozik a helybéliekkel, éli világát.
Erdőss gyerekszemen át láttatná a diktatúra és a forradalom világát. Az így elmesélt történetek alapja a gyermeki világlátás és a fennálló világ közti disszonancia. Ehhez azonban elengedhetetlen lenne a megkapó gyermeki jelenlét és a hiteles stílus, ami itt alapszinten hiányzik. Az ígéretes alaphelyzetből semmi sem kerekedik, holott jobbnál jobb honi színészeink állnak a rendező rendelkezésére. Egyetlen karaktert sem bont ki Erdőss, egyetlen személyes dráma sincs rendesen kidolgozva. Az anya telefonközpontos, a kórház tele deklasszált orvosokkal és ügynökökkel - ennyi is bőven megmozgatná egy átlagos dramaturg, forgatókönyvíró, rendező fantáziáját. Ám minden csak pillanatokra villan fel, esik szét az anyag, mállik, forgácsolódik. Mindeközben világításról, ritmusról, komponálásról mintha szándékosan lemondanának az alkotók, atmoszféra nulla, pár statiszta fájdalmasan mesterkélt járkálása kéne, hogy felidézze a kórházi légkört (beteget egyet sem ismerünk meg!), Budakeszit pedig néhány sváb akcentusú mondat reprezentálja. A gyerekek beszélgetései a távirati iroda jelentéseinek stílusát idézik.
Az egész film problémáját példázza kicsiben Istvánék orosztanára. A kiábrándult, lecsúszófélben lévő valahai polgár lassan alkoholistává váló alakja Koltai Róbertre lett bízva, aki dráma híján Ámbár tanár úrra veszi a figurát, és rekeszti meg egy zavaros, hol bohókás, hol elesett stádiumban.
Az ötvenes évek felfestése után jön a forradalom a maga elcsépeltségig szimbolikus aktusaival (lám, a kontextus ereje: itt, most elcsépelt az, amit annyira jó látni archív felvételeken). Budakeszin a szóbeszéden és csapatmozgásokon kívül semmi nem történik (statiszták megint fel-le), a helyi forradalom képeinél végképp összeomlik a csinálmány.
Egy belügyi tiszt (Dörner György) története világítja meg a film másik olvasatát, egy sokkal riasztóbb, szomorúbb attitűdöt. Ekkorra válik világossá, hogy Erdőss miért nem bont ki egy karaktert sem: mert egy cseppet sem érdeklik a figurái. A szereplők egyre inkább ideológiai szalmabábukká lesznek, egyre sematizálódnak. Lassan kibontakozik egy új műfaj, a 21. századi történelemtermelési film. Ez nem egyszerűen méltatlan a forradalomhoz, nem puszta kudarc, hanem visszatérés egy oly kor esztétikájához - mindegy, milyen ideológiai előjellel -, amelyre a magyar nép már legalább egyszer nemet kiáltott.
A Hungarotop bemutatója
