Atörténelem ítészei javarészt osztják azt a nézetet, hogy a német nemzet annak ellenére és azáltal jött létre, hogy az európaiság egészen a kétpólusú világrend kialakulásáig nem élhetett németellenesség nélkül. Európa hagyományosan fél(t) a németektől, a háború után inkább már csak ők saját maguktól. Bailey ezt a félszt tekinti rögeszmének, amibe belevonja a német népek egymás iránti ellenérzéseit. Mert azt már a bevezetőben leszögezi, hogy "a németek" mint olyan nincs is, csak német népcsoportok léteznek. "Lehet-e nagyobb különbséget elképzelni, mint ami egy protestáns hannoveri és egy katolikus bajor között van?" - teszi fel a kérdést. Erről később sem feledkezik meg, amikor kitér a rajnai, a dél- és északnémetekre, a keletporoszokra, illetve az osztrák, a szudéta- vagy a prágai németekre. A politikai és kulturális egység hiánya miatt "belső diaszpórában", "szellemi emigrációban" élő németeket Izrael gyermekeihez hasonlítja. Ezt a párhuzamot visszavetíti a poroszokra is: ők is hasonló földrajzi adottságok és politikai fenyegetettség mellett váltak politikai nemzetté. Amikor az izraeliek, "a világ egyetlen faji alapon szervezett internacionalistái" a hatnapos háborúban elfoglalták Jeruzsálem óvárosát, egy osztag katona a tábori rabbi vezetésével vezényszóra kezdett imádkozni. Bailey visszaemlékszik, amint egy osztrák kolléga felsóhajtott: "Atyaúristen, a porosz imához!"