Csányi Sándor OTP-vezér portréja - I. rész: A kívülálló

  • Bogár Zsolt
  • 2003.12.18 00:00

Belpol

Csányi Sándor 1992 óta az ország legnagyobb kereskedelmi bankjának első embere. Kétrészes írásunk első felében pályája 1995-ig terjedő szakaszát tárgyaljuk, a "korai évektől" az OTP Bank tőzsdei privatizációjáig. Megkíséreljük rekonstruálni azt a folyamatot is, amelynek eredményeként egy állami bank vezető tisztviselőjéből Magyarország legbefolyásosabb bankár-üzletembere lett. Az OTP Bank vezére évek óta jelen van a legnagyobb hazai vállalat, a Mol igazgatótanácsában, december elejéig hasonló tisztséget viselt a Matávnál is, kiterjedt magánérdekeltségei pedig a hazai élelmiszeripartól a borászaton át a telekommunikációig terjednek.

Csányi Sándor 1953-ban született Jászárokszálláson, a helyi tsz mezőőrének és a háziipari szövetkezetben fonalhajtóként dolgozó feleségének második fiaként. Szülei ma is a nyolcezres lélekszámú, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye határán fekvő kisvárosban élnek.

A három fiút nevelő házaspár - főtevékenységük mellett - méhészkedésből és háztáji cukorrépa-termesztésből tartotta el a családot. "Apám keményfejű, makacs ember, napi 16-18 órát dolgozott. Hozzá hasonlóan engem is nehéz eltántorítani attól, amit a fejembe veszek. Talán annyiban vagyok rugalmasabb nála, hogy a kitűzött célért hajlandó vagyok kerülő utat is tenni" - mondja apai örökségéről Csányi Sándor, aki állítása szerint édesanyjának a humorérzékét és - barátai és ellenfelei szerint is egyedülálló - kapcsolatépítő képességét köszönheti. Szülei szerint tizenéves korától értett ahhoz, hogyan kell munkára bírni másokat: a ház körüli fizikai munkák elvégzésére tucatnyi barátjából szervezett brigádot, melyben maga inkább irányítási feladatokat látott el, mint hogy a munka (általa kevéssé kedvelt) fizikai részével kelljen foglalkoznia.

Az általános iskola elvégzése után osztályfőnöke nem javasolta, hogy a kiszemelt közgazdasági irányultságú középiskolában folytassa tanulmányait, ám ő kijelentette: azért is megmutatja, hogy képes helytállni. Tizennégy évesen elkerült szülővárosából, és a budapesti I. István Közgazdasági Szakközépiskola tanulója lett. A pénzügyi pályára egy távoli, épp az OTP-nél dolgozó rokonának a példája indította el: "Édesanyám nagynénje minden nyáron nálunk nyaralt, ilyenkor a fia autóval hozta el hozzánk. Mindig egy-egy nagy kartondoboz csokival és cukorkával állított be, és mivel Árokszálláson emlékeim szerint talán egy magánautó, ha volt, számomra akkor ez jelentette a gazdagság netovábbját, és ez keltette föl bennem a pénzügyek iránti érdeklődést."

A középiskolai beilleszkedés nem volt egyszerű: "Tizennégy éves koromig elfogadott, néha főnökként tisztelt fiú voltam az utcánkban, Budapesten viszont hatalmasat zuhant a >>társadalmi presztízsem<<. Vidékiesen beszéltem, suk-süköltem, nem tudtam rendesen késsel-villával enni." Családja előtt mindenesetre nem hagyott kétséget tervei felől: állítólag azzal búcsúzott szüleitől, hogy egy szép napon "ötezer forintot fog keresni", ami - akkori körülményeiket ismerve - nem tűnt reális perspektívának, pláne, hogy mindezt a "leszek én még miniszter" fogadkozással toldotta meg. Középiskolája hosszú időre meghatározta Csányi életét, hiszen - mivel albérletet nem tudott volna kivenni - a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán (PSZF) folytatott tanulmányai idején is éjszakás kollégiumi nevelőtanár maradt. "Valószínűleg nem tudtam volna Pesten maradni, ha nincs ez a lehetőség" - emlékszik ma.

Főáram, kisiklás, főáram

A PSZF befejezése után munkába állt, és a tanulással sem hagyott fel. Főállása a Pénzügyminisztériumban (PM) volt, ahol a bevételi főigazgatóságon, majd a titkárságon dolgozott. Közben elvégezte a Közgázt és "lendületből" ledoktorált. (Disszertációja a Lakossági hitelezés és betétgyűjtés alakulása, továbbfejlesztésének lehetőségei címet viseli.) "Keményen 16-18 óráztam. Nappal dolgoztam a PM-ben, délután tanítottam a középiskola levelező tagozatán, éjszakára bent maradtam a kollégiumban nevelőnek, és - hogy el ne aludjak - a folyosón járkálva készültem a vizsgákra." A mellékállások eredeti felhalmozása idején kihasználta ár- és könyvszakértői - menet közben szintén megszerzett - oklevelét: ha egy céget megbüntettek, mert a piacinál magasabb árat kért, az ügyesebb árszakértők sikerdíj fejében igazolták, hogy a díjszabás nem is törvénysértő. "Egy nap alatt többet kerestem, mint az éves fizetésem." A maszekolás révén ekkor már nem függött egyetlen munkahelyétől, így bátrabban ment bele olyan konfliktusokba, melyek a későbbi siker zálogai voltak.

A PM Bevételi Főigazgatóságán megtanulta, hogyan lehet a mérlegben gyorsan átlátni az összefüggéseket és kiszúrni a hibákat, a vállalati kapcsolattartás pedig remek kommunikációs iskola volt számára. A titkárságon működő pénzintézeti felügyeleti osztály (a Bankfelügyelet elődje) munkatársaként hétfő reggelente együtt "meetingelt" Szirmai Jenővel, az OTP nagy hatalmú urával a Nádor utcai székház vezérigazgatói szobájában, így amikor 1992-ben kinevezték az intézmény élére, ismerte már a bank termékeit és a munkatársak 90 százalékát. A PM-ben Csányihoz tartozott a totó-lottó feldolgozóhelyek központjainak felügyelete is. (A totóbotrány és az első milliós lottónyeremény kisorsolása működése idejére esett.) Itt köttetett a bankszakmában is elhíresült barátsága Erdei Tamással (aki manapság a Bankszövetség elnöke és a Magyar Külkereskedelmi Bank vezérigazgatója). 1983 őszén Villányi Miklós volt pénzügyminiszter-helyettes, ekkor mezőgazdasági államtitkár hívó szavára átment a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumba (MÉM) - kisebb fizetésért és alacsonyabb beosztásba. A döntést kifelé Csányi vidéki származásával, illetve agrárkötődésével magyarázták, a döntő érv azonban a beígért szolgálati lakás volt.

A MÉM-ben rengeteg ideje volt maszekolni, és ekkor ismerkedett meg a vadászattal, amit (a foci mellett) azóta is fő hobbijának tekint. A politikai és gazdasági elit általunk tesztelt része egyetért azzal, hogy a vadászat még mindig a hálózatépítés és az üzleti alkuk terepe, de mindenki tagadja, hogy ő maga (pláne épp Csányi Sándorral) vadászott volna. (Néhányukról azonban így is lehet tudni, hogy közös a szenvedélyük: Suchman Tamás [MSZP], az Országos Magyar Vadászegylet volt elnöke, Benedek Fülöp, az FVM címzetes államtitkára, Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke, Csányi iskolatársa az Istvánban, Kocsis István, a Paksi Atomerőmű vezérigazgatója stb.) Maga a bankvezér kérdésünkre cáfolta, hogy üzleti és politikai kapcsolatait ezekben az időkben alapozta volna meg.

Néhányan a "hülyeségig korrekt vadász"-nak tartják Csányit, amihez ő maga csak annyit fűzött hozzá: valóban nem szereti az "éhes" vadászokat, akik mindenre lőnek. Külön területet bérel, ahová meghívja azokat, akikkel szívesen van együtt. Egy ismerőse szerint Csányi üzleti mentalitása egy vadászmetaforával írható le: olyan vadász, aki képes sokáig várni, de fürgén lép, ha le kell csapni a zsákmányra.

Mivel úgy érezte, hogy szakmai értelemben nincs a főáramban, örömmel vette, amikor Demján Sándor áthívta a születőfélben lévő Magyar Hitelbankba (MHB). Az MHB-nál a titkárság, majd az ellenőrzési főosztály vezetőjeként átfogó képet kapott egy alakulóban lévő, üzemi szempontból még rendetlen, gyenge technikai háttérrel dolgozó kereskedelmi bank teljes körű működéséről. Demján büszke volt arra, hogy az MHB a gazdaság legfőbb hitelezője, Csányi és még néhányan viszont nem győzték nyomni a féket. Akkoriban még nem volt szó kockázatkezelésről és céltartalék-képzési standardokról. A bankok csak a növekedéssel törődtek. "Nem tudom, mit szól Sanyi, ha olvassa, de az igazgatósági jegyzőkönyvek nem mindig azt tükrözték, amik ott elhangzottak döntésként" - mondta Csányi Sándor lapunknak Demján és beosztottai sajátos viszonyáról (erről lásd: A városalakító. Demján Sándor portréja - I. rész, Magyar Narancs, 2002. január 17.). Ha Csányi bármit ellesett Demjántól, az a folyamatos offenzív piaci magatartás és az, ahogy munkatársait motiválni tudta.

1989-ben Lenk Géza elcsábította második embernek az Országos Kereskedelmi és Hitelbankba (OKHB), ahol széles körű stratégiai feladatokat kellett ellátnia. Többen úgy látják, hogy Csányit "ekkor fedezték fel", amiért többen ma is Lenket tartják patrónusának.

Az OKHB-ban eltöltött időszak 1991-ben csaknem véget ért, mert Csepi Lajos, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) vezérigazgatója felkérte Csányit a Budapest Bank (BB) elnök-vezérigazgatói posztjára. A kormány által már eldöntött jelölésre Csányi igent mondott, ám végül változott a program; Csepi váratlanul értesítette, hogy a posztot pályázat útján fogják betölteni, mert "fölmerült Bokros Lajos neve is". Csányi Sándor így emlékszik: "Csepivel közöltem, hogy nem pályázom. Ekkor arra kértek, hogy legalább egy önéletrajzot adjak be. Ezt sem tettem meg, viszont írtam egy levelet Antall Józsefnek, amiben leírtam, hogy a BB valós helyzetének ismerete nélkül nem tudok megalapozott stratégiát vázolni, az eredeti döntés megváltoztatását pedig a személyemmel kapcsolatos bizalom megrendülése jelének tekintem. Azt hiszem, az eset inkább Lajost frusztrálta, mint engem." (A két bankár konfliktusa később, amikor egyikük az OTP elnöke, másikuk Magyarország pénzügyminisztere volt, politikai vihart kavarva támadt föl ismét.) A Csányi iránti kormányzati bizalom mindazonáltal nem látszott gyengülni, hiszen néhány hónap elteltével már az OTP élén találjuk.

Entrée

1992 elején Antall József dolgozószobájában dőlt el, hogy az 1990-ben kinevezett Terták Elemér helyét Csányi Sándor foglalja el az OTP elnök-vezérigazgatói székében. Úgy tudjuk, alternatívaként a jobboldali kötődéséről ismert Töröcskei István, valamint Boros Imre neve is felmerült. (Végül, még abban az évben Töröcskei vezérigazgatóként, Boros vezérigazgató-helyettesként az MHB-hoz került.) Kupa Mihály akkori pénzügyminiszter nem hagyott kétséget az "ötletgazda" személyét illetően: "Csányi jelölése az én ötletem volt, erre máig büszke vagyok" - mondta a Narancsnak Kupa, aki bár a PM-ben Csányival egy időben dolgozott, közelebbi ismeretségbe az OKHB igazgatósági tagjaként került vele. Csányi ott készítette elő a magyarországi Deloitte & Touche könyvvizsgáló megalapítását, amelynek Kupa lett a vezetője. (A D&T 1994 óta az OTP könyvvizsgálója.)

A Szabó Tamás privatizációs minisztertől szabad kezet - valamint az elnök-vezérigazgatói poszt egyben tartására garanciát - kapott Csányi májusi kinevezése után egy hónapra bevette magát az OTP-be, hogy alaposan áttanulmányozza a mérlegkönyveket. Ezt követően mind a 215 vezető megkapta a felmondólevelét, és csak 150-en vehették kézbe az újbóli kinevezést. Ezután három hónapon belül tíz százalékkal csökkentette a betéti kamatokat. A lakosság ennek ellenére nem hagyta el az OTP-t, igaz, a népbanki szerepet egyetlen külföldi vagy vegyes tulajdonú kereskedelmi bank sem sietett vállalni. (Például alsó számlalimitet alkalmaztak, nem foglalkoztak a közüzemi díjak átutalásával.) Csányi terveiben egy magas szintű, nemzetközi mércével is versenyképes, a hazai piachoz képest gyakorlatilag korlátlan kapacitású informatikai fejlesztés szerepelt. A rendszer felállítása Braun Péterhez köthető, akit az OKHB-tól hozott magával. "Ott már volt egy sikertelen kísérletünk" - mondta. Csányi ma úgy látja: ha az 50 millió dolláros világbanki hitelből finanszírozott beruházást nem indította volna el kinevezése után szinte azonnal, nem lett volna kész időben a lakossági folyószámla-vezetést és az elektronikus kártyahasználatot is támogató számítástechnikai rendszer. "Az informatikai fejlesztésnek köszönhetjük, hogy meg tudtuk őrizni pozícióinkat akkor is, amikor a kereskedelmi bankok figyelme kétéves késéssel a lakossági üzletág felé fordult." A lakosságot a vállalati bérkifizetéseken keresztül szervezték, aminek érdekében villámgyorsan felfuttatták a kártyaüzletágat és tömegével telepítettek bankautomatát (ATM) és kereskedelmikártya-elfogadó helyet (POS). Miközben bővült a termékpaletta, a fejlesztések belső finanszírozására a menedzsment a nyereséget kitette a bankközi piacra, illetve állampapírokba fektette. "Forrásbősége folytán a pénzpiac irányítója, mindinkább a költségvetés finanszírozója" - jegyezte meg az Állami Számvevőszék az OTP-ről készült 1995-ös jelentésében. Mivel a lakossági betétek kétharmadát is az OTP kezelte, folyton azzal vádolták, hogy befolyásolja a kamatszintet. Csányi viszont épp a kihelyezésekkel indokolta, hogy inkább az OTP függött a jegybanktól, mint fordítva.

A bankvezér rövid idő alatt jó nevekből álló, tartós felállásban játszó csapatot verbuvált maga köré. Egy forrásunk szerint "nem az a fontos számára, hogy őt tartsák a legjobb bankárnak, hanem az, hogy az OTP-t a legjobb banknak". Csányi szerint minden úgy alakult, ahogy 1992-ben elképzelte. Akkor a nyereségből korszerű lakossági szolgáltatásokat akart meghonosítani a piac összes szegmensén, hogy az ügyfelek ne kerülhessenek ki a bank hálójából. Aki nem akar banki szolgáltatást, annak befektetést, biztosítást vagy bármi mást ajánlottak. A bankcsoport 1995-ig létrejött tagjai között találunk kiegészítő banki (OTP Ingatlan Rt., Deutsche Leasing Kft.), pénz- és tőkepiaci (OTP Bróker, OTP Alapkezelő, Forex Kft.) és biztosításpiaci (OTP Garancia Biztosító, OTP Nyugdíjpénztár) szolgáltatást nyújtó céget, de az OTP nevéhez köthető, nem pénzügyi jellegű szolgáltatás is igényelhető (OTP Travel). A bankcsoport bővülése, teljesítményének növekedése, a szálak szorosabbá fűzése azonban csak a magánosítást követően vált gyorsabbá, s az így nyert forrásokat vállalati és állami projektek finanszírozására fordítva ekkor rajzolódott ki az OTP jövőképe, a térségi középbanki pozíció is.

Privatizáció

Csányinak a privatizációról épp olyan markáns volt az álláspontja, mint az üzleti tervekről vagy saját elnök-vezérigazgatói posztjáról. Tőkeemeléssel járó magánosítást nem látott szükségesnek, mert az OTP-nek a menedzsment és a könyvvizsgáló által deklaráltan nem volt tőkeproblémája. Ennek ellenére 1993 végén ötmilliárd forint értékben alárendelt kölcsöntőkét brusztolt ki magának (az állam által lejegyzett kötvényre a bank még ma is fizeti a kamatot), 1994-ben pedig ugyanennyivel megemelték a bank jegyzett tőkéjét - ezt az ötmilliárdot a következő évben százhúsz százalékon értékesítették, vagyis az ügyleten az állam még nyert is. Csányi az akkori helyzetet a tőkepozíció egyfajta megerősítéseként értékeli. "Klasszikus tőkeemelést nem akartam, mert az nagyobb megtérülési, vagyis hatékonysági követelménnyel járt volna. Csak egy kis időt kellett nyerni egyebek mellett ahhoz, hogy felmenjen a mérlegfőösszeg." Csányi ugyanis a nyereségből biztosíthatónak látta a fejlesztéshez és a működéshez szükséges tőkegyarapodást. Ebben aztán igaza is lett.

Az OTP jövője méreténél fogva hatással volt a bankszektor sorsára. Sokan tartottak attól, hogy ha a lomha óriás megerősödik, az további szerkezeti torzulást okoz a piacon. Ez olyan elképzelésekhez is vezetett, hogy az OTP-t esetleg fel kellene darabolni és szétosztani a kereskedelmi bankok között. Ugyanakkor kézenfekvőnek tűnt egy "nemzeti jellegű univerzális pénzintézet" létrehozása, amely a gazdaság markáns térségi szereplőjévé nőheti ki magát. Ez felvetett fúziós elgondolásokat is (a Dunabankkal és elsősorban az OKHB-val). A részleges privatizációról nagyjából konszenzus uralkodott, hiszen az egyben történő eladás a bankprivatizáció kezdetén tönkrevágta volna a piacot - aránytalanul kevés pénzért. (1994-95-re egyedül az MKB magánosítása zárult le, a BB-é még folyt.) A legnagyobb vita arról zajlott, hogy szakmai vagy pénzügyi befektető bevonását kell-e kezdeményezni. Princz Gábor Postabank-vezérhez hasonlóan Csányi sem szerette volna, hogy a tulajdonos "harmadvonalbeli figurákat küldjön a nyakára", amikor frissebb tudás a piacról is beszerezhető. (Ugyanígy gondolkodott a számítástechnikai fejlesztésekről: nem a külföldiek "levetett göncét" vásárolta meg, hanem a legújabb technikát.) A kérdés nagypolitikai szinten dőlt el: a kormányzat elfogadta Csányi verzióját. Az OTP első embere - nem titkolja - függetlenséget akart. Egy beköszönő interjúban leszögezte ugyan, hogy szakmai befektetőt keres, ám különösen azt a Nyugat-Európában honos megoldást emelte ki, "amikor bankok egyaránt birtokolják egymás részvényeit, s egyaránt érdekeltek tevékenységük erősítésében". Már akkor megjegyezte, hogy a lakosság, az önkormányzatok, a vállalatok, esetleg intézményi befektetők is szóba jöhetnek tulajdonosként (Népszabadság, 1992. június 17.). Előkerült az "OTP-dolgozók" (a menedzsment) részvényhez juttatásának elve is. Csányi ezt követően "csupán" támogatta azokat a kezdeményezéseket, melyek a szórt tulajdonosi szerkezet irányába mutattak: azt, amikor a kormány a kárpótlási jegyekkel akart valami látványosat kreálni (OTP-részvénycsere-akció, 1992: 5 százalék, 1994: 20 százalék), azt, amikor az ÁV Rt. a települési önkormányzatokat akarta kárpótolni (1994 végén 2 százaléknyi OTP-részvény a belterületi ingatlanokért), vagy azt, amikor a két tb-önkormányzatot kellett kistafírozni (1995 tavaszán, 10-10 százalék).

1994 őszén a Soros Alapítvány váratlanul ajánlatot tett az OTP 25 százalékára. Legalább négy változatot hallottunk arról, hogy ki kezdeményezte majd zárta le eredmény nélkül a tárgyalásokat a háromszereplős (Csányi, Soros, állam) játékban. A bankvezér a kérdésünket megválaszolatlanul hagyta, azt viszont elismerte: a megnőtt érdeklődés miatt igyekezett felgyorsítani a folyamatokat. A privatizáció menetét 1994 decemberében sikerült keresztülverni a kormányon. A vonatkozó kormányhatározat (1995. február) rögzítette, hogy az OTP nemzeti többségű, részben állami tulajdonban marad, és hogy egyetlen részvényes sem juthat befolyásoló részesedéshez. (Külföldi befektetőknek egyenként öt, hazaiaknak legfeljebb tíz százalék tulajdona lehet.) 1995 nyarán az állami tulajdonos a bank tőkéjének (28 milliárd forint) harmadát kitevő részvénymennyiségtől vált meg: 23 százalékot zárt körben külföldi intézményi befektetőknek, ötöt kedvezményes áron a menedzsmentnek értékesített. További 5 százalékot a nyilvános piacon vásárolhattak meg a hazai befektetők. Végül összesen 25 százalék + 1 szavazat maradt az államnál. A deal az ország megítélése szempontjából pr-értékű volt, hiszen kelet-európai bankot korábban nem értékesítettek nemzetközi részvénykibocsátással, és egy ilyen akció megszervezése a bankrendszer erejét demonstrálta. A menedzsmentet ma az eredményesség és a tőzsdei jelenlét miatti nyilvánosság minősíti. Igaz, tulajdonosként is érdekeltek a bank sikerében. (Az OTP tőzsdei szerepléséről és a részvényopciós programról a következő részben lesz szó.) A tulajdonosok egyúttal azt is "vállalták", hogy a közgyűlésen az alapszabály szerint csak 75 százalék + 1 szavazattal lehet leváltani az elnök-vezérigazgatót.

Mindenhol jó

Forrásaink párthovatartozástól függetlenül egyetértettek abban, hogy Csányi Sándor a megválasztásától kezdve kínosan ügyelt arra, hogy "egyik kormánynak se legyen ellensége vagy kiszolgálója", noha nevezték már MDF-esnek, MSZP-snek és fideszesnek is. 1992 óta minden kormány, illetve minden kormánypárt valamely érdekcsoportja igényt tartott a barátságára, de a kilencvenes évek eleje óta sok tekintetben változott az OTP és személy szerint Csányi helyzete: Debreczeni József érzékletes visszaemlékezése szerint (lásd: A miniszterelnök, Osiris, 1998.) Lezsák Sándor 1992-93 környékén még megengedhette magának, hogy órákon át várakoztassa Bem téri irodája előtt a Lakitelek Alapítványba beszállni szándékozó elnök-vezérigazgatót. (Csányi egyébként kizárja, hogy ilyen sokáig várakozott volna.) 1993-tól kezdve az OTP tőzsdei privatizációjáig a mindenkori kormány többször is megpróbálta beültetni saját emberét az elnöki vagy a vezérigazgatói székbe (amellett, hogy más posztra is javasoltak jelölteket), de Csányi az állami tulajdon ellenére mindig képes volt megvédeni a maga és a menedzsment pozícióit.

Csányi 1994 őszén Princz Gáborral közösen megpróbálta meggyőzni Békesi László pénzügyminisztert, hogy támogassa a Postabank (PB) összevonását az MHB-val, az OTP-ét az OKHB-val, hogy a vállalati piacokon is eredményesebbek legyenek. (Princz valójában az MHB-n keresztül a bank konszolidálását szerette volna elérni.) Csányi ma már úgy látja: hiba volt ebben az ügyben Princzcel összefogni, azt viszont változatlanul fenntartja, hogy ésszerű lett volna az OTP-t összekapcsolni az általa akkor legjobbnak tartott magyar bankkal. A két vezér - külön-külön és alkalmi szövetségben is - a Horn-kormány idején végig élvezte a miniszterelnök támogatását, "de mintha 1996-ig Princz közelebb lett volna Horn füléhez, mint Csányi" - mondta egy bankár-forrásunk. A PM-ben (Békesi, majd Bokros alatt) koncentrálódó gazdasági centrum és a kormányfő hatalmi vetélkedésében a két bankvezérnek elég volt a megfelelő helyre állnia érdekeik érvényesítésére. Erre volt példa, amikor 1995-ben megint szóba került az elnök-vezérigazgatói poszt szétválasztása. Csányi malmára hajtotta a vizet, hogy a közgyűlésen a PM példátlan módon nem szavazhatott, mert nem helyezte letétbe az alapszabályban előírt határidőig az 1994-ben tőkeemeléssel szerzett 5 milliárdos részvénypakettet, valamint a közgyűlést megelőzően tulajdoni részhez jutó, a Nagy Sándor szakszervezeti exelnök befolyása alatt álló tb-önkormányzatok az állammal szemben adták le szavazatukat. Csányi szerint az alapok biztosabbnak látták a jelenlegi modell fenntartása mellett a vagyonhoz jutásukat. És azt sem tagadja, hogy az állam sajátos megosztottsága segítette a privatizációs célok elérését.

Bogár Zsolt

Gavra Gábor

Kontextus

Egy 1984-es MSZMP KB-határozat alapján 1987-re alakult ki Magyarországon a Magyar Nemzeti Bank (MNB) hitelmonopóliumát megszüntető kétszintű bankrendszer: a jegybank "két és fél hitelfőosztályából" ekkor jött létre az MHB, az OKHB (ma K&H), illetve a BB. Az új bankok nem kerültek egymással versenyhelyzetbe, hiszen megörökölt hitelállományuknak megfelelően felosztották egymás között az egyes ágazatok finanszírozását. (MHB - nehézipar, gépipar, energetika; OKHB - agrárszektor; BB - bányászat, szolgáltatóipar). Egy évvel később a posta fiókhálózatát felhasználva a PB támasztott versenyt az OTP-nek. A Magyarországon működő CIB és a Citibank révén már korábban megjelent a "Nyugat", és külföldi mintára létrejöttek az első szakosított pénzintézetek.

A teljesen vagy részben állami tulajdonú kereskedelmi bankok élén lezajlott első nagy tisztogatást még a Németh-kormány végrehajtotta: az 1990 utáni - nemritkán ma is hivatalban lévő - vezetők egy része ekkor foglalta el helyét: Lenk Géza 1989-ben váltotta az OKHB élén az alapító Kis Pált; a CIB élére ekkor került (és 2001-ig ott is maradt) Zdeborsky György, a Unicbank (ma: Raiffeisen Bank) első embere pedig Felcsuti Péter lett; végül - a szabad választás előtt néhány héttel - Demján Sándor is távozott az MHB éléről. Az Antall-kormány hivatalba lépése után az OTP politikai kinevezettnek minősíthető vezetőjét Terták Elemér váltotta, két évvel később őt követte az elnök-vezérigazgatói poszton Csányi Sándor.

OTP anno

Az OTP-t 1949-ben alapították, hogy a lakosság kényszermegtakarításaiból finanszírozzák a népgazdasági célokat. Kiterjedt fiókhálózatával (közel négyszáz fiók) átszőtte az országot. A 80-as évek elejéig a takarékszövetkezeteket is az OTP felügyelte, és a tanácsok is kötelezően nála vezették a számlájukat, amit csak 1991-ben (egy évvel az önkormányzati törvény megszületése után!) oldottak fel. Fő terméke, a takarékbetétkönyv kamatozását PM-rendelet szabályozta. De az OTP-hez tartozott a totó-lottó, a borítékos sorsjegy, az iskolai takarékbélyeg, a gépkocsinyeremény-betét is. Az OTP bírálta el a hosszú lejáratú, alacsony kamatú lakáshiteleket is. Takarékbankként nem voltak forrásgondjai, és mivel a reálgazdaságot az MNB-utódbankok finanszírozták, nem vált a 90-es évek elején vészesen tőkehiányos bankká. A `91-től részvénytársaságként működő állami pénzintézetről leválasztották a bankidegen funkciókat (például a szerencsejátékokat), az ingatlanpiaci és -értékesítési tevékenységeket pedig leánycégekbe szervezték. A bankpiaci liberalizációt követően (1989) az OTP stratégiája az volt, hogy versenykörnyezetben is megőrizze lakossági piaci dominanciáját, és nyisson a vállalati szektor felé. Új, a piacot és a költségeket figyelembe vevő árpolitikára, korszerű tömeg- és minőségi prémiumtermékekre lett szükség. Terták Elemér, az OTP Bank Rt. első elnök-vezérigazgatója nem tudott áttörést elérni: az Antall-kormány által nyomatott kisvállalkozói hitelprogram felkarolása (például a "biogiliszta-hitelek") az adósminősítési rendszer hiánya miatt komoly veszteségeket okozott. Terták nem tudta tulajdonosával szemben is megvédeni a bankot - hiányzott Csányi érdekérvényesítő képessége és konoksága.

Két háló

Csányi Sándor és a hozzá hasonlóan "kapcsolatépítő zseninek" tartott Princz Gábor viszonya ellentmondásos volt. Az OTP-vezér ma is vállalja, hogy "Gábort mindig is jó fejnek" tartotta. Nem látott benne riválist, hiszen a két bankot a PB látványos növekedése ellenére sem lehetett egy napon említeni (1993-ban a PB mérlegfőösszege ötöde volt az OTP-ének). Noha javasolta, hogy ne versenyezzenek a betéti és hitelkamatok terén, a menekülés útját a nyakló nélküli növekedésben látó Princz erre nem volt hajlandó. Csányi üzleti stratégiájában is inkább a biztos építkezés híve volt, míg Princz nem törődött a költségracionalizálással. Különböző karakterű bankárok voltak: Csányi szeretett a háttérben maradni, keveset szerepelt. "Nem volt ez soha barátság, csak közös érdekek voltak" - mondta egy forrásunk. Csányi csak egy ponton emlékszik érdekazonosságra: mindketten őrködtek a függetlenségük felett. A megkérdezettek egyöntetűen úgy gondolják, hogy 1996-ig Princz Gábor rendelkezhetett nagyobb politikai befolyással, pedig az OTP-vel a súlya miatt már akkoriban is miniszterelnöki szinten kellett egyeztetni. Egy szocialista forrásunk szerint az akkori időkre vezethető vissza, hogy Csányi kapcsolatba került Nagy Sándorral és Szekeres Imrével, akikkel Princz is jó viszonyt ápolt. (Nagyot 1995 tavaszán Horn gazdasági miniszternek jelölte, amit Bokros a lemondásával fenyegetőzve akadályozott meg. Nagy Sándor a tb-önkormányzatokon keresztül szólhatott bele a Bokros-Csányi párharcba.) "A PB körüli első viharfelhők megjelenése, majd a bankpánik után egyértelművé vált, hogy Csányi nemcsak nagyságrendekkel komolyabb pénzintézet fölött diszponál, mint Princz, de fényévekkel jobb bankszakember is nála" - értékelte a fordulatot egy olyan forrásunk, aki egyébként mindkét bankvezető ténykedését fenntartásokkal figyelte.

A kívülálló

Csányi Sándort kezdetben nem fogadta osztatlan elismerés a bankárvilágban, ami részben az OTP megítélésének, részben egyéniségének és államigazgatási múltjának volt köszönhető. "Nem rendelkezett érdemi banki gyakorlattal, inkább könyvelőnek tekintettük, mint bankárnak" - emlékszik egyik kollégája, aki szerint bankárkörökben "nyelveket nem beszélő, egyszerű kisemberként" tartották számon az OTP-vezért. Más forrásunk szerint 1991-ben, amikor az ÁVÜ a BB élére jelölte volna, a jegybank egyik elnökhelyettese megkérdezte: "Ki az a Csányi Sándor?"

Csányi "olyan lehetőséget látott meg az OTP-ben és saját magában, ami mindenki más figyelmét elkerülte" - ismeri el egy Csányival nem különösebben szimpatizáló pénzügyi szakember, hozzátéve: "Az elmúlt évek során maga is kikupálódott, megtanult angolul, tárgyalóképes, külföldön is elismert bankár lett belőle." Olyannyira, hogy akadt olyan, Csányi ténykedését egyébként szintén kritikusan szemlélő forrásunk, aki szerint "jellegzetes közép-európai beütései ellenére ő tekinthető az egyetlen magyar bankárnak. A többiek csak banktisztviselők."

Neked ajánljuk