Februárban a Fõvárosi Bíróság elsõfokú ítélete valamennyi vádpont alól felmentette Sándor István fõnyomozót, akit a Fõvárosi Fõügyészség Nyomozó Hivatala (FÜNYH) 2000 õszén tartóztatott le hivatali visszaélés és vesztegetés gyanújával. A Papa néven emlegetett nyugalmazott rendõr alezredes részt vett az olaj- és robbantásos ügyek titkos felderítésében. Egy nappal az olajbizottsági meghallgatása elõtt tartóztatták le, ügyét 85 évre titkosították.
Márciusban jogerõs ítélettel felmentették Teplán Tibor egykori kábítószer-nyomozót is, akit a nyomozó hivatal 1999-ben robbantásos merényletre való felbujtással gyanúsított meg. A nyomozó szolgálati viszonyát a rendõrségi vezetés az eljárás kezdetekor felfüggesztette, tavaly pedig, még az ítélet kihirdetése elõtt, megszüntette.
Április közepén a FÜNYH megszüntette a Fõvárosi Földhivatal vezetõjével, Pálfalvi Istvánnal szembeni nyomozását, melyet hivatali vesztegetés gyanújával három héttel korábban indított a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) titkos adataira alapozva. Mint kiderült, az NBH által folytatott telefonos lehallgatás jegyzõkönyveinek felhasználása a jelen törvények alapján megkérdõjelezhetõ.
Április végén annak a három kommandósnak az ügye is felmentéssel végzõdött, akiket a FÜNYH hivatali eljárásban elkövetett bántalmazással gyanúsított meg. A vád szerint az egység tagjai jogszerûtlenül alkalmaztak testi kényszert. Az ominózus bevetéseket a felettes vezetõ az akciókat követõen nem, csak két és fél évvel késõbb ítélte kifogásolhatónak.
A kiragadott ügyeket egy dolog mindenképp összeköti: a gyanúsítottakat hosszabb-rövidebb ideig meghurcolták. Noha régi jogi közhely, hogy minden esetet külön kell vizsgálni, megpróbáltunk tanulságokat keresni. Az ügyészségi hivatalok nyomozati és váderedményességi statisztikáiból ugyanis csak azt látni, hogy európai viszonylatban is kiemelkedõ munkát végeznek (átlag: 96 százalék). Tavaly júliustól kezdve, mióta a nyomozó ügyészek maguk is tárgyalhatnak (a gyakorlatban ez a belsõ utasításoktól és a munkatársak képzettségétõl függõen nincs mindig így), a statisztika nyomozó hivatalok szerinti bontásban is elérhetõ. 2003 második fél évében a FÜNYH és a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal (KÜNYH) váderedményessége százszázalékos volt.
Kik õk, és mi a dolguk?
Az ügyészség nyomozó tevékenységét az alkotmány (XI. fejezet), korábban az ügyészségrõl szóló törvény (1972/V.), 2003. július elseje óta a büntetõeljárásról (1998/XIX.) szóló törvény írja körül. Ezek szerint az ügyészség széles körben mozgathatja a nyomozó hatóságokat, illetve meghatározott területeken kizárólagos joggal nyomozást végez. Az ügyészségi nyomozó hivatalok járnak el az igazságszolgáltatás rendje elleni (hamis vád, hamis tanúzás, bûnpártolás, mentõ körülmény elhallgatása stb.), a hivatalos és a mentességet élvezõ személyeket (országgyûlési képviselõ, bíró, ügyész) érintõ bûncselekményekben. Hozzájuk tartoznak azok a vesztegetési ügyek, melyekben hivatalos személyek a gyanúsítottak. Bár az ügyészség elsõdleges feladata közvádlóként az állam büntetõigényét érvényesíteni, az alkotmányból levezethetõ szerepe (az ügyészség felügyeli a büntetõeljárás és a végrehajtás törvényességét) és bizonyos összeférhetetlenségi okok (rendõrök ne nyomozzanak rendõröket érintõ ügyekben) nyomozati csúcsszervvé avatják.
A Polt Péter nevéhez köthetõ ügyészségi reform elsõ fázisa a nagy publicitással járó ügyeket külön szervezeti egységekhez rendelte. 2001 januárjában létrejött a Legfõbb Ügyészség Nyomozásfelügyeleti Fõosztályán a kiemelt ügyek osztálya, mely felettes fóruma lett a júniusban alakult, a Fõvárosi Fõügyészség alá tartozó, de szervezetileg önálló, országos hatáskörû Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatalnak. Az utóbbi kapta többek között a magasabb rangú hivatalos személyeket (az ORFK-nál a fõosztályvezetõket és az a fölöttieket) érintõ ügyeket. (Molnár Csaba rendõr alezredessel, a pénzmosás elleni osztály vezetõjével szemben ezért nem a központi ügyészségi nyomozók járnak el, hanem a fõvárosiak.) Az elmúlt három évben a KÜNYH kezelte az Országgyûlés tagjainak a hazaárulózásai, Orbán vitatott bostoni repülõútja vagy a választási visszaélések miatti feljelentéseket. Az országgyûlési képviselõket érintõ esetek közül a Székely-ügy volt az utolsó, amelyben a FÜNYH és a Szabadi-ügy az elsõ, amelyben a KÜNYH nyomozott.
A struktúraváltás csak az egyik oka az ügyészségi nyomozók iránti médiaérdeklõdésnek, ezt ugyanúgy generálhatta a politikai támadások kereszttüzébe került legfõbb ügyész személye vagy néhány szaftos ügy is (például Székely Zoltán akciófilmbe illõ tettenérése 2000 õszén). Turi András, a FÜNYH osztályvezetõ ügyésze szerint ez volt az a pillanat, amikor a védelem elõször vitatta nyilvánosan a bizonyítás menetét. Úgy látja, e gyakorlat azóta általánossá vált, sajtópolémiákba azonban az ügyészség - többek között nyomozástaktikai okokból - nem mehet bele. Székelynél még csak a bizonyítékok (titkos videofelvételek) beszerzését kifogásolták (amit a bíróság utóbb jogszerûnek ítélt), Sándor István viszont A szólás szabadsága címû tévémûsorban februárban már egyenesen az ügyészségi nyomozók által elkövetett törvénytelenségekrõl beszélt. (Ennek az iratok titkosítása miatt se pró se kontra nem lett folytatása. De még egy hitelrontási per sem, amire egyébként egyre több példa akad a Legfõbb Ügyészség praxisában - legutóbb Kovács László MSZP-elnök, külügyminiszterrel szemben.) Molnár Csaba alezredes meggyanúsítása pedig médiatörténeti precedensként is felfogható: meggyanúsított rendõr védelmében korábban sosem állt ki a magyar sajtó ilyen egységesen. (Más olvasatban: ennyire talán még sosem prejudikált.)
A lapunknak nyilatkozó Hegedûs László, Papa védõje elhárította az "ügyvédi médiaaktivitás" kritikáját, és megjegyezte: nem érti, miért ne állhatna az adott ügyben nyomozó, az esetet jól ismerõ ügyész is a nyilvánosság elé, hogy a vádhatóság álláspontját a nyomozást nem veszélyeztetõ mélységben feltárja. Az ügyvéd szerint a nyomozó hivatalok túl könnyen kezdeményezik az elõzetes letartóztatást. Magyaroszágon az új büntetõeljárási törvény tavaly júliusi hatálybalépése elõtt az európai átlagot meszsze meghaladó gyakorisággal helyeztek elõzetesbe gyanúsítottakat. (Azóta az arány némileg csökkent, mivel bevezették a lakhelyelhagyási tilalmat és a házi õrizetet.) Bár az elõzetest a bíró rendeli el, õ az elé tárt szelektív bizonyítékok alapján csak az alapos gyanú meglétét mérlegelheti: az elõzetes kényelmes megoldás, nincs rizikó, a fogdában pedig még meg is törhet a terhelt. Ha a vádat késõbb ejtik, az ügyészségi nyomozók még mindig hivatkozhatnak arra, hogy akkori tudásuk szerint a gyanú megalapozott volt, lám, azt a bíró is megerõsítette. Sándor István öt és fél hónapig, a nyomozás befejezéséig ült elõzetesben: az eljárás során felbukkanó enyhítõ körülmények az elrendelt kényszerintézkedésre nem voltak hatással. Az új büntetõeljárási törvény szemléletbeli változást kényszeríthet ki: a Pálfalvi Istvánnal szemben "reflexbõl" elrendelt elõzetes helyett a bíróság házi õrizetet kért, ami az elsõ jele volt annak, hogy a gyanúsítás megfelelõ bizonyíték híján nem eléggé megalapozott.
Hegedûs László úgy véli: az ügyészségi nyomozásnak nincs megfelelõ belsõ kontrollja, ezért olykor csak a bírósági szakban derül ki, hogy a gyanúsított ártatlan - holott ez néha már a nyomozás korai fázisában is nyilvánvaló. A védelem élhet panasszal vagy ellenvetéssel, de a felettes ügyész, akinek legtöbbször személyes, jó kontaktusa van az ügyben eljáró kollégájával, nem jelent kemény törvényi felügyeletet.
Láng László, a Legfõbb Ügyészség fõosztályvezetõje szerint nemcsak az eljáró ügyész fölött álló vezetõk, illetve a felettes ügyész a törvényesség biztosítéka, hanem a nyomozási bíró is, akit épp az alapjogok tiszteletben tartásának felügyeletére "találtak ki": többek között eljárásjogi kényszerintézkedések, titkos adatszerzéshez szükséges engedélyek kiadása a feladata. Ha utólag merülnek fel terhelõ adatok, a döntése nélkül nem folytatható le újabb eljárás. Turi András szerint a vádelõkészítés során csak az dõl el, hogy lesz-e vádemelés vagy sem. Az új büntetõeljárási törvény szellemében a totális bizonyítást a bíróság elõtt kell megkísérelniük, ahol a per résztvevõi egyenlõ jogokkal jelenhetnek meg. Tehát nem is az a cél, hogy a bizonyítást a bírósági eljárás elõtt a vádemeléshez szükséges mértéken túlmenõen lefolytassák. A sajtópolémiákban gyakran megjelenik, hogy késik a bizonyítékok bemutatása: a büntetõeljárási törvény csak azt írja elõ, hogy ezeket legkésõbb az iratismertetéskor fel kell tárni - a védelem persze ezt minél hamarabb szeretné. Az ügyészség nyomozati érdekeinek azonban ez felel meg.
Tóth Mihály jogászprofesszor (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Büntetõ-eljárásjogi Tanszék) szerint egy olyan szervezet, amely önmaga látja el saját törvényességi felügyeletét, okozhat fejtörést, de eddig nem találtak ki jobb megoldást. Úgy véli, a problémák a hatáskörök átcsoportosításával máshol újra jelentkeznének. Ezért inkább azon érdemes eltöprengeni, hogy az eljárások lefolytatását hogyan lehet optimalizálni. "A törvény elvben nem zárja ki, hogy az emeljen vádat, aki nyomozott. Ennek a megítélése a gyakorlatban eltérõ. Aki a tevékenységek szétválasztását támogatja, arra hivatkozik, hogy az eljárás ne egyetlen ügyész jogi koncepciójá-tól függjön. Ha viszont a vizsgáló ügyész viszi bíróságra az ügyet, magát blamálja, ha a vád nem megalapozott - ezért talán körültekintõbb" - mondta a Narancsnak a korábban majd negyedszázadon át ügyészként dolgozó professzor. Hegedûs László az utóbbi megoldás felé hajlik: ha nagyobb szabadságot biztosítanának a tárgyaló ügyésznek, kevesebb megalapozatlan vád kerülne a bíróságra. A KÜNYH-ben egyébként az aktuális belsõ utasítás szerint a feladatokat nem kell szétválasztani. Igaz, sokáig a nyomozó ügyészek még csak vádjavaslatot sem írhattak.
Az ügyvéd riasztónak tartja, hogy noha pályája során nemegyszer találkozott jogtalanul meghurcolt emberekkel, arról még nem hallott, hogy valaha megnevezték volna az ügyészség részérõl a felelõsöket. Kártérítésre perelhetõ ugyan az állam, de hogy apparátusa okul-e belõle, az más kérdés. (Az Alkotmánybíróság kilõtte azt a furcsa opciót a büntetõeljárási törvénybõl, hogy nem jár kártalanítás annak, aki okot adott arra, hogy ráterelõdjék a gyanú.) Tóth Mihály - aki két éven át büntetõügyekért felelõs helyettes államtitkárként megismerhetett jó néhány kártérítési ügyet - el szerette volna érni, hogy a vesztes pereket követõen legyen valamiféle visszacsatolás az ügyben eljáró ügyészek, nyomozók felé. "Az orruk alá kellene dörgölni legalább preventív jelleggel, hogy ne fussanak bele még egy hasonló hibába. Persze csak akkor, ha megállapítható, hogy már az akkori tudásuk alapján sem lett volna szabad elrendelni vagy kezdeményezni a letartóztatást." A terv megbukott. Ugyanakkor e kérdést sem az ügyvéd, sem az egykori ügyész nem tartja ügyészségspecifikusnak: rémtörténeteket más nyomozó hatóság munkájáról is tudnának mesélni.
Turi András, aki a Sándor- és a Molnár-ügy nyomozásában is részt vett, úgy véli: a legszabályosabban végzett nyomozás is eredményezhet felmentõ ítéletet, hiszen bármennyire is egzakt tudomány a jog, lehetnek értelmezési különbségek. A jogviták eldöntése a bíróság dolga. Szerinte a Papa-ügyben az igazságügyi szervek nem egyformán ítélték meg vagy nem ugyanolyan mélységben ismerték azokat a háttérszabályokat, melyek a nem nyílt nyomozás során eljáró rendõr tevékenységét érintik. A földhivatal vezetõje és a kommandósok ügyében alapvetõen jogkérdések befolyásolták a bizonyítást. Így például nem volt támpont arra nézve, hogy kit, mikor, milyen kényszerrel lehet harcképtelenné tenni; azaz szakmai vélemények tértek el egymástól.
A felsorolt ügyek közül a jogrendszer, illetve -alkalmazás szempontjából a hamvába holt Pálfalvi-ügynek van különös jelentõsége. Polt Péter a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában elmondta: lényeges szempont, hogy mennyire célhoz kötöttek a lehallgatások, és milyen lehetõséget ad a törvény a megszerzett információk felhasználására a bizonyítási eljárásban. "A törvény kizárja az eljárásból a jogszerûtlenül megszerzett bizonyítékokat" - tette hozzá.
Az ügyészség hatáskörébe tartozó, nem tömegesen elõforduló bûncselekményeknél - ilyen a kiemelt korrupció vagy a hivatali visszaélés - a tettenérés mellett a titkos információszerzés a leghatékonyabb felderítési módszer. Két eset lehetséges: az ügyészség a nyomozás során maga is titkos tevékenységet végez, vagy pedig más rendvédelmi szervek gyûjtötte titkos információkat értékel és használ fel a bizonyításban. Az ügyészség titkos információszerzésének vannak alkotmányos és eljárásjogi vonzatai. Finszter Géza, az Országos Kriminológiai Intézet osztályvezetõje szerint az ügyészség jogállásából logikailag az következne, hogy a nyomozó hatóságokhoz hasonlóan a rendvédelmi szervek védelmi szolgálata is a felügyelete alá tartozzon. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga is titkos információszerzést folytasson, noha a törvény alapján jogosult erre, hiszen nincsenek meg ehhez a személyi és szakmai feltételei. Problematikusabb kérdés, hogy az eljárás különbözõ szakaszaiban a kért információkat milyen körben és mire szabad felhasználni. Finszter szerint nincs tisztázva a rendõrségi és más rendészeti törvényben szabályzott titkos információgyûjtés, valamint a büntetõeljárási törvényben komoly garanciákkal körülbástyázott titkos adatszerzés jogintézményeinek egymáshoz való viszonya. Nem egyértelmû, melyiket mikor kell alkalmazni, és ez a felderítõ és az ügyészi nyomozó hatóság kapcsolatában jogértelmezési zavarokhoz, esetleges jogsértésekhez vezethet.
Polt Péter nyilatkozatát követõen mindenesetre érdekes próbapernek ígérkezik a Molnár Csabával szembeni ügyészségi kereset, amennyiben megszületik a vádirat az államtitoksértés, a hivatali visszaélés és a vesztegetés vádjával. Az alezredes egy pénzmosással gyanúsított kör telefonbeszélgetéseinek lehallgatása közben került az NBH látókörébe. (Lásd: Eszi, nem eszi, Magyar Narancs, 2004. február 5.) Zamecsnik Péter, Molnár ügyvédje emiatt már többször javasolta az eljárás megszüntetését - sikertelenül. Mint Turi Andrástól megtudtuk, ilyen ügyben még nincs kialakult bírói gyakorlat. A földhivatali vezetõ esetét pedig Turi nem tartja precedensértékûnek, mert meglátása szerint a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény egy másik passzusa állt szemben a célhoz kötöttség elvével. De a bírósági döntés nyilván feloldja majd ezt a dilemmát is.
Bogár Zsolt
Egy példa
A Sándor István, az 1999-ben megszüntetett Központi Bûnüldözési Igazgatóság (KBI) egykori operatív tisztje elleni eljárásból jóformán csak a vád és az elsõfokú ítélet vált ismertté hivatalosan. Egyes sajtóinformációk szerint a rendõrség azzal gyanúsította meg Sándort, hogy a Veszprém Megyei Rendõr-fõkapitányság bûnügyi osztályának akkori vezetõjét, Csizmadia Imrét rábeszélte: informátorát és barátját, Pálocska Jánost ne szerepeltesse a Molnár Péter vállalkozó ellen elkövetett gyilkos merénylet gyanúsítottjai között. Papa letartóztatása nagy vihart kavart, mert az egy nappal az olajbizottsági meghallgatása elõtt történt - holott mindenki arra készült, hogy Sándor "kipakol" Pallag Lászlóék elõtt. Az eljárás alatt Papa folyamatosan lebegtette, hogy letartóztatásához azoknak a politikai és rendõri köröknek is köze van, akik kapcsolatot tartanak az alvilággal. Elterjedt róla az is, hogy õ készítette fel az 1998-ban az Aranykéz utcában felrobbantott Boros Tamást arra a videovallomásra, amelyben az olajügyek központi szereplõit is megnevezte. Letartóztatását követõen Sándor elfogultságot jelentett be a fõvárosi fõügyészségi nyomozók ellen, mert olyan nyomozó ügyészeket sejtett a háttérben, akik ellen õ maga is nyomozott. 2001 tavaszán a nyomozás vádemelési javaslattal befejezõdött, a vádirat azonban hónapokig nem készült el. Szeptember elején hamis vád bûntettében is beidézték; a nyomozás végül 2002 októberében bizonyíték hiányában megszûnt.
Egy másik példa
1999 októberében kézigránáttal robbantották fel annak a jordániai származású férfinak a kocsiját, akirõl Teplán Tibor kábítószerügyi nyomozó egy ideje operatív adatokat gyûjtött. A célszemély nem sérült meg, viszont a helyszínen elfogta a vélelmezett robbantót, Teplán ismerõsét, akinek a mobilján az utolsó hívások között megtalálták a nyomozó számát. Erre és négy tanúvallomásra alapozva - melyekrõl utóbb kiderült, hogy hamisak voltak - a rendõrt letartóztatták. Egy rendõri jelentés szerint a célszemély alkalmazottja 3-4 embert is felsorolt, akiknek érdekükben állt volna fõnöke eltûntetése - de ez az anyag hiányzott az elsõ iratismertetésen, a második alkalommal pedig azt közölték a gyanúsítottal, hogy a megnevezett személyek kihallgatását nem tartják az ügy szempontjából lényegesnek. A fegyver- és robbanószer-szakértõk vizsgálata végül igazolta: a gyanúsítottak nem követhették el a robbantást. Ügyészi indítványra mindkét vádlottat - bizonyíték hiányában - felmentették.
Míg Molnár Csaba mellett kiállt a rendõrség, Teplán szolgálati jogviszonyát Gergényi Péter fõvárosi fõkapitány 2003 õszén etikai eljárás keretében - az elsõfokú ítélet megszületése elõtt - megszüntette. A fellebbezést Salgó László országos rendõrfõkapitány elutasította, mire Teplán Tibor munkaügyi bírósághoz fordult. A per azóta is tart.
Egy harmadik meg a ráadás
Március 25-én a munkahelyérõl kísérték be a KÜNYH nyomozói Pálfalvi Istvánt, a Fõvárosi Földhivatal vezetõjét, s kihallgatása után elõzetes letartóztatását kezdeményezték. A hivatalvezetõ mellett további négy embert vettek õrizetbe. A nyomozók azt gyanították, hogy rávették Pálfalvit: soron kívül intézzen el földhivatali bejegyzéseket. Három héttel késõbb az eljárás megszûnt. Az NBH ugyanis az állami közintézmények titkosszolgálati megfigyelésére csak akkor jogosult a vonatkozó törvény értelmében, ha a nemzetbiztonság általános védelmérõl van szó. Hatásköre köztörvényes bûncselekményre (például hivatali vesztegetésre) nem terjed ki. Az érintettek akkor jártak volna el helyesen, ha az NBH tájékoztatja az ügyészséget, s az utóbbinak kellett volna engedélyt kérnie a bíróságtól a kapott információ ellenõrzésére irányuló titkos adatszerzésre.
Az ORFK bevetési egységének tagjai, Hajdú János és társai ellen 2003 elején indult meg az ügyészségi eljárás. A vád szerint Hajdú, az egység parancsnoka két esetben, másik két társa pedig egy bevetés során jogszerûtlenül, illetve indokolatlanul erõszakosan járt el az elfogott személyekkel (egy erõszakos nemi közösülésért körözött fiatalemberrel, illetve egy csecsen fegyverrablóval) szemben. A feljelentés a felettes vezetõ szakvéleményén alapult, aki akkor jutott erre az álláspontra, amikor az ügyészségi nyomozó hivatal két és fél évvel az eseteket követõen videokazettákat kért az egységtõl oktatási célra. Az akciókat az elöljáró korábban látta, de nem kifogásolta. A körözött személyek az eljárás során egyébként azt vallották, hogy az elfogáskor nem bántalmazták õket. A bíróság kikérte egy másik kommandószolgálat vezetõjének a véleményét is, aki viszont a szituációt másként ítélte meg. Az egymásnak ellentmondó szakvélemények miatt a Fõvárosi Bíróság jogerõsen felmentette a vádlottakat.
Hajdú jogviszonya az eljárás alatt megszûnt, az akcióegység abban az összetételében gyakorlatilag felbomlott - három fõ kivételével mindenki elkerült onnan.
