- greff -

Micsoda hatóereje lehet egyetlen beteljesülésnek! Utóíze vissza-visszahúz még évekkel később is akár, keresztül a keserű emlékek löszfalán, át az ellenérveken.

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években.

Az idén harminchárom éves Andersson immár tizenöt éve a svéd rockszíntér meghatározó alakja: a 90-es évek elején a Stockholmtól Budapestig számos zenekart megihlető metálbanda, az Entombed nagyszerű dobosaként tűnt fel, 1995 óta pedig a The Hellacoptersben énekelve és gitározva menetel a skandináv rakendrollmozgalom élén.

Nem tartom kifejezetten szerencsés dolognak azt a kiadói fogást, amely az új Sonic Youth-lemezt egyik-másik hirdetésében a Daydream Nationnel hozza egy nevezõre. Szegény Sonic Nurse ebbõl aztán nem tud jól kikavarodni, mert hosszú évek óta nem volt ugyan szerencsénk ilyen szerethetõ SY-munkához, arról azért szó nincs, hogy a kettõ ugyanaz a kategória volna.

Szegény Courtney Love-ra eléggé rájár a rúd mostanság: nem elég, hogy friss szólólemeze, az America's Sweetheart annyira vérszegény és unalmas lett, hogy az még tõle is túlzás, most volt kolleginája is rápirít az elsõ önálló anyagával.

Vissza az alapokhoz! - ez a fedőneve a Korn napokban lezajlott amerikai turnéjának. Szép, világos program, abból sem lehet baj, ha magunk is e szerint járunk el, s kavarunk egy keveset a kezdetek körül. Mert hát a Korn indulása, az aztán igazán valami volt! Hiszen az 1994-es debütalbum (Korn) megjelenésekor fel lehetett ugyan emlegetni a Faith No More-tól a Rage Against The Machine-ig számos felmenőjét, mégis, az a lemez elsősorban a lenyűgöző újszerűségével hatott. Nem volt párja annak, ahogyan a gitárosok nyomasztottak a héthúros, eszelősen lehangolt gitárjaikkal, és az is egészen elképesztő volt, hogy miként tudhat többet ez a ritmusszekció mindjárt az első lemezén a Red Hot Chilinél vagy a Primusnál a zsíros, basszusgazdag groove-okról. Na meg az a maximális kibukottság: a dalokba belepusztuló, zokogva üvöltő Jonathan Davies-ről akkortájt még simán gondolhattuk úgy, hogy ez a fiú egy David Yow-kategória, minimum. Igazán meglepő, hogy a Korn ezzel a brutális lemezzel egyből sztárrá tudott lenni, az viszont már kevésbé, hogy rögvest ez lett az a zenekar (a Nirvana letűnése után), amelytől, mondjuk így, jó nagyot illett meríteni. A jellegzetes Korn-hangzást és játékstílust még egészen nagynevű zenekarok, mint például a brazil Sepultura is, egy az egyben lenyúlták, míg mások színtelen-szagtalan popváltozatokat gyúrtak belőle, s ezzel aztán tajtékzani kezdett a fiatal zenekarokat sodró nu-metal hullám, ami számos megrendítően szánalmas csapatot vetett partra (tudják, Limp Bizkit meg Crazy Town és a többiek).

Ültem a tévé előtt a minap, dinamikusan elszörföztem a huszadik születésnapi partiját ülő emtívi partjaiig, s a hosszadalmas közvetítés során egyszerre csak Perry Farrell bámult rám a képernyőről. Aranyszínű öltönyben, valamint Dave Navarro gitáros és Stephen Perkins dobos társaságában feszített, szóval nagyon úgy néz ki, hogy a négy évvel ezelőtti elbénázott próbálkozást követően most akkor ismét van Jane´s Addiction. Onnan kezdem.

Aszombat, már részemről, a Morcheeba kora esti sajtótájékoztatójával indul. Nincs benne sok köszönet. A hófehér sajtósátor, mint valami termosz, magába zárja a meleget, és ezen az igazán kellemetlen helyen nagyjából harminc ember küszködik azért, hogy a kiszabott húsz perc során odakiabálhassa kérdését az időjárástól hervadozó zenészeknek. Akik persze nem nagyon bírják komolyan venni ezt az egész béna vircsaftot. A dobozos sörébe kapaszkodó, joviális Paul Godfrey csontszáraz brit humorból ad ízelítőt (megjegyzem, pompásan), öccse, a szanaszét szívott arcú Ross csak vigyorog kifele a vastag szarukeretes szemüvege alól, a zenekar szívét-lelkét jelentő Skye Edwards pedig alig jut szóhoz - kár, mert igazán kedves jelenség. Annyi kiderül, hogy a turnécsapat tagságát korábbi előzenekaraik soraiból nyúlták le, meg hogy hőseink már korántsem pusztítják magukat olyan intenzitással, mint akár két éve; az idősebb Godfrey szabadidejében rendszeresen dídzséskedik Britannia-szerte, Skye viszont kizárólag két kisgyermekének él.

Megduplázott költségvetés ide vagy oda, valóban jelentős attrakciókkal, kihagyhatatlanul felkavarónak ígérkező társaságokkal a rockzene terén idén sajnos adós marad a Sziget.

Hadd szögezzem le mindjárt az elején, a COC az egyik legkedvesebb zenekarom. Pontosítok: az a zenekar a kedvencem, amelyet ez a név az elmúlt cirka tíz évben takart - az amerikai Corrosion Of Conformity ugyanis még a nyolcvanas évek legelején startolt mint kétakkordos, zajos hardcore-punk rettenet. S bár az Eye For An Eye című, ´82-es debütáló lemezt a mérvadóbb értékelések rendre besorolják a legnagyobb hardcore-klasszikusok közé, számomra csak az 1991-es lemezüktől vált érdekessé a történet. Ez a Blind ugyanis már egy gyökeresen megváltozott csapatot mutatott, amelynek komplex zenéjében eredeti módon olvadt össze egy kisebb halom stílus a hardcore-tól a thrash metálon át a hetvenes évek rockjáig. És ez még csak a kezdet volt: az addig csak gitározó Pepper Keenan ugyanis ekkortájt az énekesi poszttal egyetemben szépen átvette az irányítást.

Szóval van ez a szombathelyi zenekar, mögöttük lassan egy évtized, valamint öt nagylemez sorakozik fel, de eszünk ágában sincs holmi leltározásba fogni. Engem inkább az érdekelt, hogy az indulásuk óta eltelt idő vajon milyen mértékben változtatta meg mára a zenekar koncepcióját, hozzáállását és a többit? Nos, mint kiderült, alig. "A koncepció, legalábbis reményeim szerint, nem változott - a mi hozzáállásunk a zenéhez semmit sem. Szerencsére nem kellett változnunk. Nekünk ugyan határozott álláspontunk van a világról, a politikáról, a társadalomról, olyan ügyekről, amelyekről nem igazán szoktak szólni zenészek, ugyanakkor maga a komponálás, az alkotás számunkra ugyanolyan gyermeki örömet jelent ma is, mint bármikor. Ha valami miatt boldog vagyok az Animában, az az, hogy a zenélés ma is ugyanolyan szabad és játékos dolog, hogy nem vagyunk skatulyákba szorítva" - így Prieger Zsolt, amikor egy nyárias októberi este beszélgettünk. Szerinte a lemezeiken helyt kapó közép-kelet-európai népzenei motívumokat sem szakértőkként, hanem lelkes rajongókként válogatják a tánczenei alapok fölé, továbbra is azon elv mentén, mely szerint: "Sokkal több emberhez eljutnak így, mintha benn maradnának a saját közegükben. És Isten óvjon attól, hogy sérüljenek - mert ha megsérül, akkor elcsesztünk valamit."

Magyar Narancs: Felidéznéd azt az időt, amikor a Bad Religion elindult a pályán? Milyen volt az amerikai punkszíntér a nyolcvanas évek elején, mi jelentette a fő inspirációt?