Könnyű és finom (Morcheeba)

  • - greff -
  • 2001. augusztus 9.

Zene

Aszombat, már részemről, a Morcheeba kora esti sajtótájékoztatójával indul. Nincs benne sok köszönet. A hófehér sajtósátor, mint valami termosz, magába zárja a meleget, és ezen az igazán kellemetlen helyen nagyjából harminc ember küszködik azért, hogy a kiszabott húsz perc során odakiabálhassa kérdését az időjárástól hervadozó zenészeknek. Akik persze nem nagyon bírják komolyan venni ezt az egész béna vircsaftot. A dobozos sörébe kapaszkodó, joviális Paul Godfrey csontszáraz brit humorból ad ízelítőt (megjegyzem, pompásan), öccse, a szanaszét szívott arcú Ross csak vigyorog kifele a vastag szarukeretes szemüvege alól, a zenekar szívét-lelkét jelentő Skye Edwards pedig alig jut szóhoz - kár, mert igazán kedves jelenség. Annyi kiderül, hogy a turnécsapat tagságát korábbi előzenekaraik soraiból nyúlták le, meg hogy hőseink már korántsem pusztítják magukat olyan intenzitással, mint akár két éve; az idősebb Godfrey szabadidejében rendszeresen dídzséskedik Britannia-szerte, Skye viszont kizárólag két kisgyermekének él.
Aszombat, már részemről, a Morcheeba kora esti sajtótájékoztatójával indul. Nincs benne sok köszönet. A hófehér sajtósátor, mint valami termosz, magába zárja a meleget, és ezen az igazán kellemetlen helyen nagyjából harminc ember küszködik azért, hogy a kiszabott húsz perc során odakiabálhassa kérdését az időjárástól hervadozó zenészeknek. Akik persze nem nagyon bírják komolyan venni ezt az egész béna vircsaftot. A dobozos sörébe kapaszkodó, joviális Paul Godfrey csontszáraz brit humorból ad ízelítőt (megjegyzem, pompásan), öccse, a szanaszét szívott arcú Ross csak vigyorog kifele a vastag szarukeretes szemüvege alól, a zenekar szívét-lelkét jelentő Skye Edwards pedig alig jut szóhoz - kár, mert igazán kedves jelenség. Annyi kiderül, hogy a turnécsapat tagságát korábbi előzenekaraik soraiból nyúlták le, meg hogy hőseink már korántsem pusztítják magukat olyan intenzitással, mint akár két éve; az idősebb Godfrey szabadidejében rendszeresen dídzséskedik Britannia-szerte, Skye viszont kizárólag két kisgyermekének él.

Paul mélyen nem ért egyet velem, amikor azt kezdem feszegetni, hogy az utolsó lemezen itt-ott mintha pont a Morcheeba saját, markáns hangzása szunnyadt volna el. Szerinte elődeivel ellentétben éppen hogy a Fragments Of Freedom mutatja meg leginkább a zenekar valódi arcát, mindazonáltal a következő eresztés, amelyen terveik szerint többek között prágai vonósok csapnak majd össze mexikói gitárosokkal, tök másmilyen lesz. Aha. Idáig követem az eseményeket, aztán már csak arra ügyelek, hogy a fullasztó hőség meg a hátborzongató töménységben sorjázó, elképesztően bornírt kérdések hatására le ne forduljak a fapadról. Ilyenek hangzanak el, hogy például mi a frankóbb, ha egymagában vagy ha a csajával táncol az ember egy Morcheeba-nótára. Vagy: van-e valakinek tetoválása a zenekarban? És a végső döfés: ki a kedvenc rajzfilmfigurátok? (Homer Simpson, ha valaki kíváncsi.) Kisiklok a sátorból, akárha víz alól.

Nem sokkal később a nagyszínpadon (a Morcheeba "előzenekaraként") Müller Péter Sziámi vívja ádáz küzdelmét a páros és a páratlan rímekkel, nem várom meg, mi kerekedik ki a dologból, eltalpalok inkább a világzenéhez, ahol éppen a francia Lo ´Jo prezentál egy igazán hangulatos előadást, úgyhogy egyáltalán nem bánom meg.

Aztán húzok vissza gyorsan, de mint kiderül, fölöslegesen, mert csúszás van, veszettül sűrűsödik a tömeg. Nincs mit tenni, furakszom előrefele. Idén a keverő és a színpad közötti távot - a küzdőteret kettő darab térfélre osztva - átíveli egy biztonsági fémkorlát, na, ezen lógok középtájt, egészen kényelmes. Fél tíz körül jár, mire végre elkezdődik.

Kijön a zenekar, de nemcsak a három főarc, hanem velük együtt egy dobos, egy bőgős, aztán egy billentyűs, egy háttérénekes csaj, meg egy hegedűn és trombitán játszó pali. (A Shoulder Holsterrel nyitnak.) Szóval ott van ez a sok zenész és a hangszerek, még sincs semmi gáz, igazán szépek, arányosan szól a cucc, csupán halkabb a kelleténél, előre kell menni. Szorítok nekik, csak el ne romoljon valami, nem romlik. (Én ugyanis, kérem szépen, rendesen lukra futottam kedvenceimmel a Szigeten: a Kispál koncertjét áramszünet - nagyszínpad! - törte ketté, a Mood pedig egy - a bámulatosan korlátolt Tarlós polgármester által vezényelt - drasztikus éjszakai hangerőcsökkentésen vérzett el. Hagyjuk.)

A zenekar az első két lemez lassan csepegő, keserédes dalaira (The Sea, Tape Loop, Over And Over és így tovább) helyezi a hangsúlyt (jó kis bluesos gitárokkal!), ami igazán kedvemre való, még ha nem is jön át mindegyiknek a hangulata a maga teljességében. Azt viszont semmiképp sem hallgatnám el, hogy a legutóbbi album engem különösebben be nem indító funkys témái, főként a Love Sweet Love meg a Rome Wasn´t Built In A Day milyen állatul bírnak megszólalni így élőben. Naná: a zenekar feszes és a végtelenségig profi, simán kiderül ez úgy is, hogy mindvégig szigorúan a dalok állnak a középpontban, akadjon azonban egy apró rés a zene szövetén, egy pillanatnyi szünet két akkord között bárhol, azonnal belegitároznak vagy beleszkreccselnek valami átkozottul ízeset - na és éppen ezek a részletek, a kicsiségek garantálják azt, hogy én ma este igazándiból jól érezhessem magam. Elég az hozzá, a Morcheeba popzenéje jófajta fesztiválmuzsikának bizonyul: egyfelől semmi katartikus, másfelől viszont élvezetes, könnyű és finom. Odafönn lelkesen vigyorgó muzsikusok, alant hálásan éneklő közönség, ki van ez találva. Mielőtt a készülőben lévő lemezekről játszanának egyet, Skye megkér minket, ugyan tekerjünk már a számára egy jó kövér jointot, és amilyen jól nevelt közönség vagyunk, nem is hagyjuk őt cserben. Aztán érkezik az új dal, és ez a lebegős, lusta Slow Down történetesen a koncert egyik csúcspontjának bizonyul, nekem legalábbis nagyon bejön.

Hamar vége van: cirka nyolcvan perc után búcsúznak el, mi pedig vonulunk ezerfelé a fülledt szombat éjszakában.

- greff -

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.