A nagy szökés - The Thermals: The Body, The Blood, The Machine (lemez)

  • - greff -
  • 2006. szeptember 21.

Zene

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években.

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években. Bruce Pavitt, a seattle-i Sub Pop (a Nirvana, a Soundgarden, a Mudhoney első otthona) vezetője például elképesztő summát markolt fel, néhány év múlva azonban szembesülnie kellett azzal, hogy a grunge halálával lemezcége is szánkázni kezdett a süllyesztő felé. A Sub Pop a műfaj szinonimája volt, a változó zenei klímában pedig minden büdös lett, ami szorosabban kötődött a zsánerhez, de nem csak ez volt a gáz. 1995-ben Pavitt levezényelte kiadója negyvenkilenc százalékának kiárusítását a Time Warnernak, egy évvel később pedig vette a kalapját, mert marta a szemét, hogy az óriáscég a nagyobb valagnyi dohányhoz csomó olyan figurát is mellékelt, akik kizárólag egy új Cobain felmutatásában láttak volna fantáziát. Szóval tíz évvel ezelőtt úgy tűnt, a Sub Popnak annyi - ehhez képest manapság ismét megkerülhetetlen tényező; kapui ezúttal sarkig tárva: renoméjához a The Postal Service bűbájos popja éppúgy hozzáteszi a magáét, mint a fenséges indie-rockkal delejező The Shins vagy a zajterrorista Wolf Eyes. No és persze a The Thermals, hogy végre recenziónk tárgyára térjünk.

Ez a 2002-ben alakult portlandi punktrió ugyanazt a két-három alapakkordot variálja, mint a Stooges óta bárki a műfajban, de pont az benne a bámulatos, hogy akkora hittel pumpálja őket, hogy teljességgel irreleváns volna az eredetiségét feszegetni. De nem csak a meggyőződésről van szó: első két anyaga - különösképp a 2004-es Fucking A - csak úgy püffedt az állati klassz szerzeményektől.

Hutch Harris gitáros-énekes és Kathy Foster bőgős idén kettesben, állandó dobos nélkül készítette el az új lemezt, mely az elrugaszkodás albuma lett. No, nem egészében, hiszen a tíz szám fele ezúttal is tempós, fésületlen, ám tökéletes arányérzékkel megformázott pop-punk maflás (figyeljék a zenecsatornákon az A Pillar Of Salt című kivételes slágert!), a többi viszont higgadtabb, afféle jelzőmentes rockzene. A szövegek is ambiciózusak: amit hallunk, kész eszképista kalandregény, amerikánus szerelmesek menekülnek klerikális, nyomasztóan barna színekkel megfestett hazájukból; indulat és romantika elegyedik hát, éppen úgy, mint Harris énekdallamaiban. Ilyenformán látszólag minden a helyén, mégis kissé kényelmetlenül fészkelődöm. A rockzenekarok pályáján hagyományosan végső létindokul szolgáló harmadik lemezek sorában a Thermalsé összességében feltétlenül győzedelmes menet, de nem minden dala kikezdhetetlen: a kimértebb számok némelyike (így a Back To The Sea vagy az I Hold The Sound) nem a régi lobogással perzsel. Úgyhogy a jövőtől is szorongok kicsit: nem először esne meg, hogy egy zabolátlan zenekar éppen akkor lankad le, amikor az "érett hangzásról" kezdenek szólni az álmok.

Sub Pop, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Konzultáció kamu adóról, nem kamu adóból

Kibújt a szög a zsákból: a miniszterelnök bevallotta, amit eddig is tudtunk, miszerint a nemzeti konzultáció a Fidesz érdekeit szolgálja, mozgósítani lehet vele. A legújabbat egy senki által nem hitelesített, állítólagos Tisza-adóemelésről szóló sajtpapírra hivatkozva indítják el. 

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.