A nagy szökés - The Thermals: The Body, The Blood, The Machine (lemez)

  • - greff -
  • 2006. szeptember 21.

Zene

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években.

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években. Bruce Pavitt, a seattle-i Sub Pop (a Nirvana, a Soundgarden, a Mudhoney első otthona) vezetője például elképesztő summát markolt fel, néhány év múlva azonban szembesülnie kellett azzal, hogy a grunge halálával lemezcége is szánkázni kezdett a süllyesztő felé. A Sub Pop a műfaj szinonimája volt, a változó zenei klímában pedig minden büdös lett, ami szorosabban kötődött a zsánerhez, de nem csak ez volt a gáz. 1995-ben Pavitt levezényelte kiadója negyvenkilenc százalékának kiárusítását a Time Warnernak, egy évvel később pedig vette a kalapját, mert marta a szemét, hogy az óriáscég a nagyobb valagnyi dohányhoz csomó olyan figurát is mellékelt, akik kizárólag egy új Cobain felmutatásában láttak volna fantáziát. Szóval tíz évvel ezelőtt úgy tűnt, a Sub Popnak annyi - ehhez képest manapság ismét megkerülhetetlen tényező; kapui ezúttal sarkig tárva: renoméjához a The Postal Service bűbájos popja éppúgy hozzáteszi a magáét, mint a fenséges indie-rockkal delejező The Shins vagy a zajterrorista Wolf Eyes. No és persze a The Thermals, hogy végre recenziónk tárgyára térjünk.

Ez a 2002-ben alakult portlandi punktrió ugyanazt a két-három alapakkordot variálja, mint a Stooges óta bárki a műfajban, de pont az benne a bámulatos, hogy akkora hittel pumpálja őket, hogy teljességgel irreleváns volna az eredetiségét feszegetni. De nem csak a meggyőződésről van szó: első két anyaga - különösképp a 2004-es Fucking A - csak úgy püffedt az állati klassz szerzeményektől.

Hutch Harris gitáros-énekes és Kathy Foster bőgős idén kettesben, állandó dobos nélkül készítette el az új lemezt, mely az elrugaszkodás albuma lett. No, nem egészében, hiszen a tíz szám fele ezúttal is tempós, fésületlen, ám tökéletes arányérzékkel megformázott pop-punk maflás (figyeljék a zenecsatornákon az A Pillar Of Salt című kivételes slágert!), a többi viszont higgadtabb, afféle jelzőmentes rockzene. A szövegek is ambiciózusak: amit hallunk, kész eszképista kalandregény, amerikánus szerelmesek menekülnek klerikális, nyomasztóan barna színekkel megfestett hazájukból; indulat és romantika elegyedik hát, éppen úgy, mint Harris énekdallamaiban. Ilyenformán látszólag minden a helyén, mégis kissé kényelmetlenül fészkelődöm. A rockzenekarok pályáján hagyományosan végső létindokul szolgáló harmadik lemezek sorában a Thermalsé összességében feltétlenül győzedelmes menet, de nem minden dala kikezdhetetlen: a kimértebb számok némelyike (így a Back To The Sea vagy az I Hold The Sound) nem a régi lobogással perzsel. Úgyhogy a jövőtől is szorongok kicsit: nem először esne meg, hogy egy zabolátlan zenekar éppen akkor lankad le, amikor az "érett hangzásról" kezdenek szólni az álmok.

Sub Pop, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.