A nagy szökés - The Thermals: The Body, The Blood, The Machine (lemez)

  • - greff -
  • 2006. szeptember 21.

Zene

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években.

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években. Bruce Pavitt, a seattle-i Sub Pop (a Nirvana, a Soundgarden, a Mudhoney első otthona) vezetője például elképesztő summát markolt fel, néhány év múlva azonban szembesülnie kellett azzal, hogy a grunge halálával lemezcége is szánkázni kezdett a süllyesztő felé. A Sub Pop a műfaj szinonimája volt, a változó zenei klímában pedig minden büdös lett, ami szorosabban kötődött a zsánerhez, de nem csak ez volt a gáz. 1995-ben Pavitt levezényelte kiadója negyvenkilenc százalékának kiárusítását a Time Warnernak, egy évvel később pedig vette a kalapját, mert marta a szemét, hogy az óriáscég a nagyobb valagnyi dohányhoz csomó olyan figurát is mellékelt, akik kizárólag egy új Cobain felmutatásában láttak volna fantáziát. Szóval tíz évvel ezelőtt úgy tűnt, a Sub Popnak annyi - ehhez képest manapság ismét megkerülhetetlen tényező; kapui ezúttal sarkig tárva: renoméjához a The Postal Service bűbájos popja éppúgy hozzáteszi a magáét, mint a fenséges indie-rockkal delejező The Shins vagy a zajterrorista Wolf Eyes. No és persze a The Thermals, hogy végre recenziónk tárgyára térjünk.

Ez a 2002-ben alakult portlandi punktrió ugyanazt a két-három alapakkordot variálja, mint a Stooges óta bárki a műfajban, de pont az benne a bámulatos, hogy akkora hittel pumpálja őket, hogy teljességgel irreleváns volna az eredetiségét feszegetni. De nem csak a meggyőződésről van szó: első két anyaga - különösképp a 2004-es Fucking A - csak úgy püffedt az állati klassz szerzeményektől.

Hutch Harris gitáros-énekes és Kathy Foster bőgős idén kettesben, állandó dobos nélkül készítette el az új lemezt, mely az elrugaszkodás albuma lett. No, nem egészében, hiszen a tíz szám fele ezúttal is tempós, fésületlen, ám tökéletes arányérzékkel megformázott pop-punk maflás (figyeljék a zenecsatornákon az A Pillar Of Salt című kivételes slágert!), a többi viszont higgadtabb, afféle jelzőmentes rockzene. A szövegek is ambiciózusak: amit hallunk, kész eszképista kalandregény, amerikánus szerelmesek menekülnek klerikális, nyomasztóan barna színekkel megfestett hazájukból; indulat és romantika elegyedik hát, éppen úgy, mint Harris énekdallamaiban. Ilyenformán látszólag minden a helyén, mégis kissé kényelmetlenül fészkelődöm. A rockzenekarok pályáján hagyományosan végső létindokul szolgáló harmadik lemezek sorában a Thermalsé összességében feltétlenül győzedelmes menet, de nem minden dala kikezdhetetlen: a kimértebb számok némelyike (így a Back To The Sea vagy az I Hold The Sound) nem a régi lobogással perzsel. Úgyhogy a jövőtől is szorongok kicsit: nem először esne meg, hogy egy zabolátlan zenekar éppen akkor lankad le, amikor az "érett hangzásról" kezdenek szólni az álmok.

Sub Pop, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.