A nagy szökés - The Thermals: The Body, The Blood, The Machine (lemez)

  • - greff -
  • 2006. szeptember 21.

Zene

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években.

Tizenöt évvel ezelőtt, a Nevermind robbanása idején nemcsak a korábban éveken át rozsdás mikrobuszukkal az Államok egyik lepusztult klubjából a másikba ténfergő amerikai underground bandák jutottak váratlanul életük nagy lehetőségéhez, hanem azok a többnyire egy-két megszállott által, albérleti hálószobákból irányított apró, addig független kiadók is, amelyek lenyűgöző elkötelezettséggel támogatták az alternatív színtér héroszait a nyolcvanas években. Bruce Pavitt, a seattle-i Sub Pop (a Nirvana, a Soundgarden, a Mudhoney első otthona) vezetője például elképesztő summát markolt fel, néhány év múlva azonban szembesülnie kellett azzal, hogy a grunge halálával lemezcége is szánkázni kezdett a süllyesztő felé. A Sub Pop a műfaj szinonimája volt, a változó zenei klímában pedig minden büdös lett, ami szorosabban kötődött a zsánerhez, de nem csak ez volt a gáz. 1995-ben Pavitt levezényelte kiadója negyvenkilenc százalékának kiárusítását a Time Warnernak, egy évvel később pedig vette a kalapját, mert marta a szemét, hogy az óriáscég a nagyobb valagnyi dohányhoz csomó olyan figurát is mellékelt, akik kizárólag egy új Cobain felmutatásában láttak volna fantáziát. Szóval tíz évvel ezelőtt úgy tűnt, a Sub Popnak annyi - ehhez képest manapság ismét megkerülhetetlen tényező; kapui ezúttal sarkig tárva: renoméjához a The Postal Service bűbájos popja éppúgy hozzáteszi a magáét, mint a fenséges indie-rockkal delejező The Shins vagy a zajterrorista Wolf Eyes. No és persze a The Thermals, hogy végre recenziónk tárgyára térjünk.

Ez a 2002-ben alakult portlandi punktrió ugyanazt a két-három alapakkordot variálja, mint a Stooges óta bárki a műfajban, de pont az benne a bámulatos, hogy akkora hittel pumpálja őket, hogy teljességgel irreleváns volna az eredetiségét feszegetni. De nem csak a meggyőződésről van szó: első két anyaga - különösképp a 2004-es Fucking A - csak úgy püffedt az állati klassz szerzeményektől.

Hutch Harris gitáros-énekes és Kathy Foster bőgős idén kettesben, állandó dobos nélkül készítette el az új lemezt, mely az elrugaszkodás albuma lett. No, nem egészében, hiszen a tíz szám fele ezúttal is tempós, fésületlen, ám tökéletes arányérzékkel megformázott pop-punk maflás (figyeljék a zenecsatornákon az A Pillar Of Salt című kivételes slágert!), a többi viszont higgadtabb, afféle jelzőmentes rockzene. A szövegek is ambiciózusak: amit hallunk, kész eszképista kalandregény, amerikánus szerelmesek menekülnek klerikális, nyomasztóan barna színekkel megfestett hazájukból; indulat és romantika elegyedik hát, éppen úgy, mint Harris énekdallamaiban. Ilyenformán látszólag minden a helyén, mégis kissé kényelmetlenül fészkelődöm. A rockzenekarok pályáján hagyományosan végső létindokul szolgáló harmadik lemezek sorában a Thermalsé összességében feltétlenül győzedelmes menet, de nem minden dala kikezdhetetlen: a kimértebb számok némelyike (így a Back To The Sea vagy az I Hold The Sound) nem a régi lobogással perzsel. Úgyhogy a jövőtől is szorongok kicsit: nem először esne meg, hogy egy zabolátlan zenekar éppen akkor lankad le, amikor az "érett hangzásról" kezdenek szólni az álmok.

Sub Pop, 2006

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.