Nem tartom kifejezetten szerencsés dolognak azt a kiadói fogást, amely az új Sonic Youth-lemezt egyik-másik hirdetésében a Daydream Nationnel hozza egy nevezõre. Szegény Sonic Nurse ebbõl aztán nem tud jól kikavarodni, mert hosszú évek óta nem volt ugyan szerencsénk ilyen szerethetõ SY-munkához, arról azért szó nincs, hogy a kettõ ugyanaz a kategória volna.
A Sonic Youth több mint húszéves életmûvét érdemes ugyanis két fejezetre osztani. Az elsõbe a zenekar nyolcvanas évekre esõ munkássága cakpakk beletartozik: ekkor készültek a rocktörténetileg is kimagasló jelentõségû munkái a Confusion Is Sex konvenciókat nem ismerõ szilánkzenéjétõl a Velvet Underground törékenyebb pillanatait újraértel-mezõ EVOL-on át egészen a sort 1988-ban záró, roppant gazdagon rétegzett Daydreamig. Valójában eddig tartott a Sonic Youth vezetõ szerepe a rockzene forradalmi megújulásában, jóllehet a rákövetkezõ két kellemes, ám távolról sem revelatív lemeze, a Goo és fõleg a Dirty révén még sütkérezhetett kicsit az altermezõny frontvonalában. Az elmúlt mintegy tizenöt év során pedig igazából egyetlen olyan lemezt készített csupán, amely az elsõ korszakához mérhetõ, ez pedig az 1998-ban megjelent, mágikus pszichedéliával vastagon átitatott A Thousand Leaves volt. És ezt a "statisztikát" az új lemez sem írja át.
De azért nem kell kétségbe esni. Mert egészen úgy tûnik, hogy Jim O' Rourke, a kiváló producer és dalszerzõ néhány évvel ezelõtti csatlakozása csakis jót tett a bandának. Már elsõ közös mûvük, a két évvel ezelõtti Murray Street sem volt rossz dobás, de a Sonic Nurse-szel most még messzebbre jutottak így ötösben - ugyanazon a nyomvonalon. S ezúttal hallhatunk ugyan néhány jól sikerült zajosabb tételt is (ilyen például a nyitó Pattern Recognition), összességében azonban elmondható, hogy ebben a megújult Sonic Youth-hangzásban a disszonáns zúzásnak, mondhatni magának a noise-nak már nem sok szerepe van. A visszafogottságnak ellenben annál inkább. Már az elõzõ korongon is azok a számok voltak a legerõsebbek, amelyekben Thurston Moorék hagyományosnak mondható hangszerelésre építve, alig torzított gitárokkal ringatták finoman a keserédes melódiákat, és ez most sincs másként. Az olyan dalokban, mint az Unmade Bed, a Dripping Dream vagy legfõképpen a lemez két nagyszerû záródarabjában, az I Love You Golden Blue-ban és a Peace Attackben egészen egyedi atmoszféra sûrûsödik össze, és ezek a puha, álmodozós-levélhullós számok lassan és kivédhetetlenül bekúsznak a hallgató bõre alá. Ha csak ilyenekbõl épülne fel egyszer, megint volna egy klasszikus Sonic Youthunk.
- greff -
Universal, 2004
