Teszi ezt úgy, hogy mindeközben bosszúsan figyelhetjük, amint az idei nyáron a kortárs rockzene legizgalmasabb csapatai közül páran (Radiohead, Tool, Queens Of The Stone Age) bizony keresztül-kasul bejárják úgyszólván az összes európai zenefesztivált. Ám ha csak azt nézzük, hogy idén a nagyszínpadon zsinórban harmadszorra szereplő Guano Apes (nagyszínpad, augusztus 6., 21.00) gázsijának úgy a feléért tokkal-vonóval el lehetett volna hozni az egész - ezerszer tutibb s éppen "áttörőben" lévő - skandináv punk and roll élvonalát, máris kitűnik, hogy itt valami nagyon nem stimmel a válogatási szempontokkal.
Mindegy, a kesergés után nézzük inkább, kik azok, akiktől azért okkal remélhető legalább egy élvezetes másfél óra. Itt vannak mindjárt a franciák. Elsőként a Noir Desir, amit ugyan én már évek óta nem létezőnek hittem, de ez valószínűleg nem fogja őket megzavarni abban, hogy pénteken felbukkanjanak a legnagyobb színpadon. A Bertrand Cantat vezette, úgy másfél évtizede működgető zenekar nyers, sötétebb tónusokat (is) használó alternatív rockjával többször megjárta hazánkat anno, alkalmasint a kölcsönös vonzalom jegyében. 666.667 Club lemezükön Lajkó Félix és Szelevényi Ákos húzza-fújja, ´98-as remixlemezük számára pedig a Tilos társasága buherálta meg egy nótájukat. És nagyon szeretik a Muzsikást. Arra a kérdésre pedig, hogy ugyan van-e létjogosultságuk így 2001-ben, most minden kedves érdeklődő megszerezheti a választ (nagyszínpad, augusztus 3., 18.00).
Visszafogottabb viszont - miként azt a múlt év során a Trafóban megtapasztalhattuk - megbízhatóan minőségi koncert várható az Angersből érkező Zenzilétől. A kvintett tagjai korábban hip-hop meg hardcore-bandákban nyomták, az 1995-ban alakult Zenzilével az instrumentális dub mellett kötelezték el magukat. A felállásról plusz a hozzáállásról a Másfél ugorhat be: koncertjeiken élőben nyomják a tánczenét, s ahogy én pesti koncertjükre emlékszem, néhány zajosabb pillanattal tarkított finom pszichedelikus elszállásra számíthatunk (nagyszínpad, augusztus 4., 15.00).
Zárván e kört, aki tavaly a világzenei színpadon velem együtt elcsípte a sanzonok világát punkos lendülettel összepárosító Les Hurlements d´Leo ellenállhatatlanul lüktető, nem mellesleg jelentékeny bájjal is bíró koncertjét, annak figyelmét bizonyára nem szükséges most külön felhívnom rá. Aki viszont valamiképp kihagyta tavaly, pótolhat idén: könyörtelenül pörgős bulit foghat ki magának. Mégpedig egy olyan zenekartól, amelynek alig huszonéves tagsága mögött máris két izmos és sikeres korong áll - persze, mint oly sok minden más, ez is élőben az igazi (Wanted színpad, augusztus 6., 23.00).
Súlyosabb pillanatokért érdemes a Powerhouse-Ignite páros jelenését meglesni: amerikai hardcore-brigád mindkettő, a különbségek ugyanakkor szembeötlők. A Powerhouse a hagyományosabb, a nyolcvanas évek elején a CBGB´s-ben ellett egyszerű alapokra épülő borotválásban van otthon, amit én ugyan lemezen nem nagyon viselek jól, azt viszont csípem, amikor egy ilyen precíz, összeszokott társaság koncerten csinál káoszt. Az Ignite összetettebb feladvány: kaliforniaiak, énekesük viszont magyar származású, úgy hívják, hogy Téglás Zoli. Ez a Zoli gyerek elbűvölően lelkes figura, bírja a magyart, még tehetséges is, így aztán nem csoda, hogy az utóbbi fél évben a hazai szaksajtó plusz az amúgy vérkommersz zenetévé is veszettül rágerjedt, darab ideig már-már a csapból is Ignite folyt. Cirka fél évtizede indult a pályán, állt már a széles nagyvilág számtalan színpadán, összehozott két és fél albumot. Az idén Európában is megjelent A Place Called Home egy konkrét gyöngyszem: csokornyi erős, punk-hardcore keverék dal, amelyeket Téglás "tiszta" dallamai varázsolnak már-már poposan fülbemászóvá (Metal Hammer színpad, augusztus 3., 20.00 és 21.30).
Figyelemre méltó lehet a brit Anathema koncertje is. Belassult, komor metálként startolt, aztán csak finomodott egyre, míg ma már a csöndes, lassan úszó lebegések uralják hangzását. A Pink Floyd felemlegetése itt, ezen a ponton kötelező, de én szívem szerint azt emelem ki inkább, hogy (a gitáros/énekes) Vincent Cavanagh személyében olyan frontemberrel bírnak, aki a koncerteken illő módon tudja megszólaltatni még szegény Jeff Buckley dalát, a Nightmares By The Seat is (Metal Hammer színpad, augusztus 5., 21.30).
Végezetül: lehet, hogy brit és lehet, hogy gitárpop, sőt még iszonyú népszerű is, a Placebót mégis hiba lenne az Oasis/Blur-féle gagyik közé vetni. Hogy egyebet ne mondjak, dalaik felcsendülésekor nem pördül meg a sírjában John Lennon. Amúgy a Velvet Goldmine című glam-moziban való vendégeskedés meg a szüntelen Bowie-istenítés nyilván irányadó itt - durva kopírozás nélkül, masszív dalokkal. Írom ezt úgy, hogy igazándiból sajnos csak a slágereiket ismerem, ellenben sok szépet olvastam róluk, és nemrég láttam egy koncertfelvételüket is, amely alapján nyugodt szívvel várható el, hogy minálunk is szakítsanak egy emlékezeteset (nagyszínpad, augusztus 7., 21.00).
- greff -
