Az idén harminchárom éves Andersson immár tizenöt éve a svéd rockszíntér meghatározó alakja: a 90-es évek elején a Stockholmtól Budapestig számos zenekart megihlető metálbanda, az Entombed nagyszerű dobosaként tűnt fel, 1995 óta pedig a The Hellacoptersben énekelve és gitározva menetel a skandináv rakendrollmozgalom élén. A zenekar az idei Rock & Roll Is Deaddel a hatodik nagylemezén van túl, s aki a Szigeten ezzel a társasággal is időzött, az a legmagasabb színvonalon tanulhatott meg mindent a múltidéző svéd gitárzenéről. A koncert előtt még az alábbiakat tudhattuk meg.
*
Magyar Narancs: Számomra úgy tűnik, lemezről lemezre egyre hátrébb lapoztok a rocktörténetben. Az új lemez első száma, a Before The Fall már tisztára olyan, mint a Beach Boys.
Nicke Andersson: Az inkább Chuck Berry, a Beach Boys is tőle tanult. Persze elismerem, ha valaki meghallgatja az első lemezünket meg ezt az utolsót, akkor jókora változást észlelhet, de számunkra ez egy természetes folyamat volt. A zenekar megalapításához anno főképp a New Bomb Turkstől kaptunk ösztönzést, amely a kilencvenes évek elején megmutatta, hogy van még némi remény a rakendroll számára. Aztán egyre több zenét fedeztünk fel, többnyire nem új bandákat. Ma meg már alig használok torzítást a gitáromon, bár szerintem így sokkal erőteljesebben szól, mert hangosabbra tekerhetem az erősítőt. Mindazonáltal szeretem a korai lemezeinket is, de nem fogok többé olyasmit játszani.
MN: Része a The Hellacopters küldetésének, hogy megismertesse az emberekkel a 70-es évek zenéit?
NA: Az már csak a ráadás. Mindenesetre én, ha megismerek egy zenekart, kíváncsi leszek arra, hogy honnan ered a hangzása - ha meghallgatod a Rolling Stonest, akkor megnyílik az út Chuck Berry, a soul és a blues felé. Ennek így kell működnie.
MN: A kilencvenes években afféle reneszánsza zajlott Skandináviában a pőre rockzenének. Svédországban korábban is volt hagyománya ennek a muzsikának?
NA: Mindig volt néhány zenekar, amelyik energiateli rakendrollal próbálkozott, csak éppen senkit nem érdekelt, különösen a médiát nem. De amikor tíz évvel ezelőtt megjelent az első lemezünk, valami megváltozott - mintha határozott igény támadt volna erre a zenére, és hirtelen ez a sok zenekar mind elődugta a fejét a próbatermekből. Azt nem mondanám, hogy mi valami újat találtunk volna fel, de sokat tettünk ezért az egész mozgalomért, hülyére turnéztuk magunkat, megpróbáltuk elterjeszteni ezt a hangzást. Azóta nagyjából ugyanazon a szinten mozgunk, de meg tudunk élni a zenélésből kényelmesen, és büszke vagyok arra, hogy mindezt megalkuvás nélkül értük el.
MN: A The Hellacopters kapcsán amerikai párhuzamokat szokás emlegetni. Szerinted van valami specifikusan svéd íz a zenétekben?
NA: Nem hinném, hogy lenne: a rock and roll amerikai zene, így amit játszunk, alapvetően az is eléggé amerikai. Vannak dalaink, amelyek semmi máshoz nem hasonlítanak, de ez azért van, mert kifejlesztettük a magunk hangzását, nem azért, mert svédek vagyunk. Bár sokat merítettünk az olyan svéd bandáktól, mint mondjuk a Nomads, ők is amerikai zenét játszottak. Amivel az időm nagy részét töltöm, legyen az blues vagy folk, vagy a Slayer, mind Amerikából jön, de ez nem jelenti azt, hogy mi ne tudnánk éppolyan jól játszani. Sőt alighanem jobban csináljuk, mert az amerikaiak túl közel vannak a saját örökségükhöz, hogy pontosan ráláthassanak.
MN: Nálunk a magyarul énekelő zenekarok jóval több embert vonzanak. Nálatok, ahol angolul szinte mindenki tud, létezik ez a különbség?
NA: Az biztos, hogy nálunk több zenekar tud érvényesülni úgy, hogy angolul énekel, a Hives például elképesztően sikeres otthon. Ugyanakkor a legnagyobbat kaszáló mai svéd popzenekarok mind svédül énekelnek. Hozzánk viszont az angol nyelv passzol.
MN: Ugyanakkor lehet, hogy svédül könnyebb volna kifejezned magad a dalszövegekben.
NA: Úgy gondolom, tegyed azt bármilyen nyelven is, szöveget írni baromi nehéz: azt akarod, hogy olyan jót írj, mint Bob Dylan, miközben sosem leszel olyan jó. Ha visszaolvasom a korai szövegeinket, olykor kicsit belepirulok, de ma már ez is egyre jobban megy.
MN: Elképesztő mennyiségű kislemezt jelentettetek meg a pályátok során. Ez a szokás kiveszőben van a mai rockkultúrából.
NA: Ezt a hozzáállást olyan punkzenekaroktól örököltük, mint a New Bomb Turks, a The Humpers vagy az Electric Frankenstein, és mi is nagyszerű dolognak gondoltuk, hogy ki tudunk adni egy kislemezt Spanyolországban, és csakis ezért lebonyolíthatunk ott egy turnét. Ma már ez így nem igazán működik, túl sok a zenekar. A pályánk elején sokszor a legjobb számaink éppen a kislemezekre kerültek rá, mostanában ezeket megtartjuk az albumok számára, és inkább feldolgozásokat jelentetünk meg külön.
MN: Tavaly kiváló soullemezt készítettél Solution fedőnév alatt Scott Morgannel, a Sonic's Rendezvous Band egykori tagjával, és részt vettél az MC5 újjáalakuló koncertjein is. Mesélnél valamit ezekről meg a jövőbéli tervekről?
NA: A The Hellacoptersszel szeretnék egy nagyszabású, klasszikus koncertlemezt készíteni, bár nem tudom, hogy van-e még piaca az ilyesminek. A következő Solution-lemez már majdnem kész. Amikor innen hazamegyek, felveszek egy számot egy a Replacements előtt tisztelgő albumhoz úgy, hogy minden hangszeren én játszom. Valószínű, hogy hamarosan csinálok egy igazán old-school, pontatlan, garázshangzású death metal lemezt is. Ami pedig az MC5-ot illeti, Wayne Kramert még a kilencvenes évek végén ismertem meg, amikor legelőször Los Angelesben játszottunk. Amikor aztán az MC5-val két éve a londoni visszatérő bulira készült, felhívott, hogy volna-e kedvem gitározni. Végül az egyik turnén is én játszottam, ami életem egyik legnagyszerűbb élménye volt. Ezek a palik még mindig nagyon feszesen játszanak. Lisa énekelt a Bellraysből meg Mark Arm a Mudhoneyból, egészen csodálatos volt.
