"A társalgás művészete" - Greg Graffin, Bad Religion

  • - greff -
  • 2000. augusztus 10.

Film

Magyar Narancs: Felidéznéd azt az időt, amikor a Bad Religion elindult a pályán? Milyen volt az amerikai punkszíntér a nyolcvanas évek elején, mi jelentette a fő inspirációt?
Magyar Narancs: Felidéznéd azt az időt, amikor a Bad Religion elindult a pályán? Milyen volt az amerikai punkszíntér a nyolcvanas évek elején, mi jelentette a fő inspirációt?

Greg Graffin: Azt hiszem, elfogult vagyok, hiszen akkor még csak tizenöt éves voltam, egy gyerek, és gyermekként az embert minden egyes dolog fel tudja izgatni - márpedig az az idő nagyon izgalmasnak tűnt számomra. A punkzenekarok teljesen ismeretlenek voltak, a színtér kifejezetten zárt és apró volt, a klubok pedig, ahol ezek a zenekarok játszhattak, nagyon aktívak. A fő inspirációt leginkább maga a társadalmi színtér jelentette, ott volt például a rendőrségi brutalitás, amely állandó fenyegetést jelentett minden egyes koncertünkön: a rendőrség folytonosan megjelent, és leállította a bulikat, mindez pedig arra ösztönzött minket, hogy az elnyomás ellen énekeljünk.

MN: A szövegeidben eddig szüntelenül reflektáltál Amerika kisebb-nagyobb problémáira, változásaira, s minthogy új lemezetek a The New America címet viseli, érdekelne, hogy miben látod a megújulást?

GG: Nos, a lemezen ez egy kérdés, miszerint létezik-e egy Új Amerika? Én nem vagyok biztos abban, hogy igen. Amerika minden szemetet át kíván hozni a huszadik századból az új millenniumba, de én nem hiszem, hogy ez megtehető. Ki kell gondolnunk, mi az, amit jobb, ha hátrahagyunk a történelemnek, és mi az, amit magunkkal kell vinnünk. Úgy gondolom, hogy minden az oktatásnál kezdődik, s az emberek sokkal tanulatlanabbak ma, mint bármikor korábban, nem beszélve a szegénységben élő fiatalokról, akikből szintén sokkal több van napjainkban, mint eddig valaha. Úgyhogy igen sok munkát kell még elvégeznünk.

MN: Nekem úgy tűnik, hogy az utóbbi pár évben felbukkant punkzenekarok már nem tekintik alkalmas formának ezt a muzsikát a magvasabb eszmék vagy egyáltalán azt értékelhető gondolatok tolmácsolásához. Te mit gondolsz erről?

GG: Én ezt nem hiszem el. Szerintem a punk az egyetlen terület, ahol komoly eszmékre bukkanhatsz. Csak hát túl sok olyan zenekar van, amely nem törődik ezzel, talán mert híresebbek akarnak lenni, vagy valami ilyesmi. A hírnév számomra viszont nem lényeges, nekem egyedül a mondanivaló minősége számít.

MN: Ez sejthető, hiszen te sok mindenre próbálod ráirányítani a hallgatóid figyelmét a szövegeiddel éppúgy, mint mondjuk a weboldalatokon keresztül. Hogyan tapasztalod, van ennek eredménye?

GG: Bármikor, ha megnézem az e-mailjeimet, százszámra kapom az üzeneteket, és azokban az emberek megköszönik, hogy elgondolkodtattam őket, vagy hogy segítettem őket ebben, netán hogy megmutattam: léteznek a gondolkodásnak másféle módjai is, amelyeket mindazonáltal el kell fogadni. Úgyhogy feltétlenül működik a dolog.

MN: Azzal az (inkább félre)értelmezéssel szemben, amely a látványos, színes külsőségekben látja, szerinted mi az, amitől ma valaki "punk"-nak számít?

GG: Nos, a punk az, ahogyan gondolkozol, úgyhogy akár már azáltal is punk lehetsz, hogy valami olyasmit vetsz fel, ami nem népszerű. Ez a punk. Aztán meg kell kísérelni a dolgot működővé varázsolni, törekedni kell arra, hogy kiváló légy a társalgás művészetében.

MN: Az iménti sajtótájékoztatón meséltél egy érdekes akciótokról: egy pályázatról, ahol is a nyertest ösztöndíjjal támogatjátok tudományos kutatómunkájában. Szerinted az is a punk eszmeiségének a része, hogy egy efféle dolog mögött sorakozzatok fel?

GG: Igen, hogyne, hiszen ez valami olyasmi, amit más zenekar nem csinál.

MN: Végezetül megfogalmaznád a Bad Religion legfőbb üzenetét?

GG: Kételkedj a hatalomban!

- greff -

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.