n Vissza az alapokhoz! - ez a fedőneve a Korn napokban lezajlott amerikai turnéjának. Szép, világos program, abból sem lehet baj, ha magunk is e szerint járunk el, s kavarunk egy keveset a kezdetek körül. Mert hát a Korn indulása, az aztán igazán valami volt! Hiszen az 1994-es debütalbum (Korn) megjelenésekor fel lehetett ugyan emlegetni a Faith No More-tól a Rage Against The Machine-ig számos felmenőjét, mégis, az a lemez elsősorban a lenyűgöző újszerűségével hatott. Nem volt párja annak, ahogyan a gitárosok nyomasztottak a héthúros, eszelősen lehangolt gitárjaikkal, és az is egészen elképesztő volt, hogy miként tudhat többet ez a ritmusszekció mindjárt az első lemezén a Red Hot Chilinél vagy a Primusnál a zsíros, basszusgazdag groove-okról. Na meg az a maximális kibukottság: a dalokba belepusztuló, zokogva üvöltő Jonathan Davies-ről akkortájt még simán gondolhattuk úgy, hogy ez a fiú egy David Yow-kategória, minimum. Igazán meglepő, hogy a Korn ezzel a brutális lemezzel egyből sztárrá tudott lenni, az viszont már kevésbé, hogy rögvest ez lett az a zenekar (a Nirvana letűnése után), amelytől, mondjuk így, jó nagyot illett meríteni. A jellegzetes Korn-hangzást és játékstílust még egészen nagynevű zenekarok, mint például a brazil Sepultura is, egy az egyben lenyúlták, míg mások színtelen-szagtalan popváltozatokat gyúrtak belőle, s ezzel aztán tajtékzani kezdett a fiatal zenekarokat sodró nu-metal hullám, ami számos megrendítően szánalmas csapatot vetett partra (tudják, Limp Bizkit meg Crazy Town és a többiek).
Az első Korn-lemez tehát ízig-vérig katartikus munka volt, kár, hogy az egyetlen ilyen a banda életművében. A második albumot a zenekar nem nagyon bírja, azt mondják, nem telt el elég idő a két lemez között, sietniük kellett vele, de szerintem pont ez lett a Life Is Peachy szerencséje: így még éppen annyit birtokol az indulás lendületéből, hogy erősebb pillanataiban ellenállhatatlanul rabul ejthessen. Aztán jelentős megereszkedés. A `98-as Follow The Leader váltását főképp az epigonok provokálták ki, de ettől még nem kellett volna ilyen súlytalanra venni a formát rajta. Jonathan Davies itt-ott még ismét felhánytorgatott ugyan néhány ifjúkori traumát, de már alig felkavaróan, pláne, hogy mögötte a hangszeresek immár egyáltalán nem a sebek felszakításában utaztak, hanem inkább játékosan, színesen próbálgatták, milyen mélyre áshatja magát a hip-hopban egy rockzenekar. A magam részéről szívesen megfeledkeznék erről a fejezetről, akárcsak az ezt követő, kompromisszumkereső Issuesról meg a barokkosan túlspilázott Untouchables számomra rémesen rockoperás világáról.
Akárhogy is, mostanra már tényleg nem maradt más, mint a visszatérés a kezdetekhez. Ami persze olykor kínosan szellemtelen bír lenni, vegyük például az új lemez Alive című dalának felbukkanását, ami a csapat `92-es demóján volt rajta, igaz, már elsütötték az első lemezen is Need To címmel. Vagy ott van a gyengécske Play Me, amely a sztárrapper, Nas vendégeskedésével készült, akinek szerepeltetésére nyilván azért volt szükség, hogy némi hip-hop is legyen a lemezen, ha már, gyökerek ide vagy oda, a ritmusszekció nem gondoskodik erről, mert inkább az utóbbi lemezek hagyományosabb megoldásait produkálja. És mégis, én azt mondom, megérte. Mert a Korn igazából ezt tudja jól, ezt a sűrű, sötét atmoszférát meg a tiszta erőből zúzást, és Jonathan Davies is akkor képes valódi mélyütésre, amikor kiüvölti a fájdalmát, ahelyett, hogy fejhangon próbálná eldalolni. És mert a lemez nagyobbik részét azért nem az erőltetett nekifeszülés uralja: a nóták zsigeriek, tömörek, még a slágeresebbje (Did My Time, Ya`ll Want A Single) is élvezetes, annál pedig tényleg nem tudnék jobb fejleményt elképzelni, mint hogy van itt néhány olyan szám is (Counting On Me, Let`s Do This Now, Here It Comes Again), amely már-már azonos erővel szorítja el a torkot, mint az évtizeddel korábbi szerzeményeik. Hogy legközelebb merrefelé tud majd innen továbbmozdulni a Korn, az persze más kérdés, habár a Take A Look In The Mirror felől nézvést talán megállapítható: alighanem akkor járunk jól, ha még mélyebbre fúrja magát a saját múltjába.
- greff -
Sony, 2003
