Melissa Auf Der Maurról sosem gondoltam volna, hogy valaha is szólóalbumot jelentet majd meg - basszusgitárjával mind a Hole-ban (Courtney mögött), mind később a Smashing Pumpkinsban (Billy Corgan oldalán) ő volt az az ügyes, megbízható háttérjátékos, aki legföljebb a vokálok erejéig tipegett olykor a reflektorfénybe. Erre most tessék, kanyarított egy egészen vagány albumot magának! No, persze Melissa nem egy elveszett leány, tudta ő a leckét jól, miszerint ha fajkutyákat fogunk hadra, nem csúszunk a lékbe egyhamar. Olyan kiváló férfiak ténykednek lemezén, mint például Josh Homme gitáros a Queens Of The Stone Age-ből vagy Brandt Björk dobos a Fu Manchuból, a producer pedig Chris Goss volt, azaz Melissa mögött az a triász fűszerezi itt az alapokat, amelyet a kilencvenes évek egyik legütősebb formációjából, a néhai Kyussból ismerhetünk. Mindebből persze fölösleges volna igazán messzemenő következtetéseket levonni, lévén, hogy ez az erőteljes alter-gitárpop javarészt egyáltalán nem a vendégzenészek csapataira hajaz (ne kerülgessük: a minőségében sem). Auf Der Maur kisasszony nem rendelkezik különösebben felkavaró orgánummal, ámde hallhatóan pontosan ismeri saját hangja korlátjait, s így ez a behízelgően búgó tónus meg az első alkalom varázsából is fakadó - a lemez egészét végigkísérő - elevenség bőségesen szavatol a figyelem fennmaradásáért. Szóval ha falrengető szerelem nem kerekedik is belőle, Melissával azért vígan elüthetjük az időt a nyárig - amíg PJ Harvey hercegnő végre vissza nem tér közénk.
Capitol, 2004
