- greff -

Lydia Lunch nem alkuszik. A harminc évvel ezelőtti New York-i noise-színtér legfeketébb boszorkányának bizonyára számos lehetősége lett volna az elmúlt tíz-tizenöt év során arra, hogy aprópénzre váltsa jelentős hírnevét, de őt persze egészen másfajta fából faragták.

Hány zenész van, aki a tizenötödik lemezén is érvényesen képes megszólalni? Én sem tudom, de Bill Callahan mostantól benne van a klubban.

Ha elfogadjuk Kertész Imre állítását, hogy a tények feldolgozhatatlansága a 20. század egyik jellegzetes élménye, akkor az Észak-Koreának nevezett súlyos anomáliát - ízlés- és gondolatvilágán, valamint a környezete felé gyakorolt gesztusain túl - már a puszta létezése miatt is az elmúlt évszázadhoz kell láncolnunk, amitől elevensége a jelenben csak még inkább nyomasztóvá válik.

A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.

Noha kézenfekvőnek tűnne, amikor úgy szól a terv, hogy egy zenekar több generációt bolondít majd egyszerre magába, a Fleetwood Mac 1975-80 közötti nagy korszakának megidézésével mégis csupán kevesen próbálkoznak.

Két évvel ezelőtt az akkor még csak a művésznevén ismert Abel Tesfaye egész hihető választ adott arra a bizonyára sokak tudatát égető kérdésre, hogy vajon milyen zenét játszana Michael Jackson, ha 1958 helyett három évtizeddel később jön a világra, és már a tinédzseréveiben átesik egy masszív crackfüggőségen.

Talán túlzás volt azt várni az ausztrál LSD-királyoktól, hogy úgy kilövik magukat a sztratoszférába, hogy a koncert végéig vissza sem keverednek aztán a földre, de azért kár, hogy végül is nem így történt.

A középiskola édes gyötrelmei a magyar popzenészektől az amerikai metálosokig igen sok zenészt megihlettek az évek során. Cikkünkben a tíz legszebb példát gyűjtöttük egybe.

Egy sikeres zenekar olyan, mint egy utasszállító hajó: elférnek benne a teljesen haszontalan elemek is. Összeállításunkban tíz ilyen díszpéldányt mutatunk be a brit droghuszártól a húsklopfolós magyar ikonig.

Amikor már a szekrényekben serénykedő szörnyetegek is pont úgy viselkednek, mint az obskúrus tévécsatornák matinésávjába száműzött kampuszfilmek egymás seggét törölközővel csapdosó személyzete, akkor a dicsőség Napja végleg bebucskázott a horizont alá - már a Pixar Stúdió számára, amely persze nem most, hanem még a Verdák 2-vel kéredzkedett fel a szégyenszánkóra, melynek alásiklását tavaly Merida, a bátor sem tudta megfékezni, pedig nagyon igyekezett.

Habár valószínűleg még a leghátul álldogálók sem gondolhatták úgy, hogy a Club 202 tere vasárnap este alkalmas lett volna egy költségvetési tárgyalás eredményes abszolválására, a világ egyik leghangosabbjaként számon tartott zenekar budapesti koncertje annyira azért nem volt hangos.