Lövés előtt, után, közben - Southcliffe

  • - greff -
  • 2013. október 12.

Tévétorrent

Nehéz elképzelni, hogy a mai brit bűnügyi sorozatok követőiben egyszer sem merült volna fel, hogy e szériák megalkotói vajon képesek-e még a nyomorúság újabb alakváltozatait felkutatni, az élénkebb színeket, a fényt és az eleven vibrálást a választott világaikból az eddigieknél is jelentősebb munkakedvvel kiszivattyúzni anélkül, hogy nevetségesbe fordulna hirtelen a játék.

A könyörtelen Red Riding-trilógiával tévés nagymenővé is vált Tony Grisoni négyrészes minisorozata úgy ad igenlő választ e kérdésre, hogy kivonja a képből azt a hagyományosnak mondható - és a fullasztó sötétséget még a gyermekgyilkosok utáni hajszák esetében is ellensúlyozni képes - élvezetet, amelyet a nyomozati aprómunka részletei és a vezérnyomozók személyiségének lebilincselő furcsaságai generálnak a nézőkben. Ami ezek után megmarad, annyira kopár, hideg és dohos, hogy nyugodt szívvel gondolhatjuk egy filmkészítési gyakorlat határpontjának.

A Southcliffe az időben szabadon előre és hátra ugráló elbeszélése egy tömegmészárlás előzményeit és utóhatásait rajzolja körül. A kisváros több mint tíz lakójával egyetlen nap alatt végző exkatona történetében látszólag nincsenek kérdőjelek: tudjuk, mi történt, tudjuk, ki tette, a tettes ráadásul dolga végeztével a saját arca felé fordította fegyverét, vagyis ő maga is megvan. Csupán az örök kérdésre nem ismerjük a választ: miért? Abból viszont mégis sejthetünk valamit, amikor azt látjuk, hogy voltaképp csak a szülővárosába tudósítani visszatérő újságírót foglalkoztatja érdemben a probléma. A védtelen áldozataira stabil kézzel tüzet nyitó Stephen Morton nem imádta a sátánt, és nem ragadta magával az idegengyűlölet forgószele sem. De azért megvoltak a démonai. Az értő füllel felhasznált nagy csendekre, a környezetet konkrétan és metaforikusan is megszálló örök ködre és az arcokon másodpercről másodpercre mélyülő ráncokra (operatőr: Erdély Mátyás) boltozott epizódokban egy fokozatos kiközösítési rituálé stációi sejlenek fel, de a sorozat nem tesz úgy, mintha ezzel akkor meg is találta volna a kulcsot, amely a rejtélyt nyitja. A Southcliffe egyszerre tudja hitelesen állítani, hogy a páriasorból a gyilkolásig még igen sok lépés vezet el, és azt, hogy egy részvétlen közösség számos tagját ugyanakkor talán csupán egyetlen hajszál választja el ezektől a lépésektől - ez a kvalitás pedig fontossá teszi Grisoni munkáját még akkor is, ha a széria legutolsó epizódja nem csupán feleslegesre, hanem az előzmények ismeretében meghökkentően felszínesre is sikerült.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.