Koncert

Hullámok hercegei

A My Bloody Valentine Budapesten

  • - greff -
  • 2013. július 13.

Film

Habár valószínűleg még a leghátul álldogálók sem gondolhatták úgy, hogy a Club 202 tere vasárnap este alkalmas lett volna egy költségvetési tárgyalás eredményes abszolválására, a világ egyik leghangosabbjaként számon tartott zenekar budapesti koncertje annyira azért nem volt hangos.

Kevin Shields hat darab erősítőre (műértőknek: két Marshallra, két Hiwattra és két Voxra), valamint egy kisebb szaküzlet teljes pedálkészletére rákötött gitárja persze már a harmadik szám környékén úgy szólt, mintha bemikrofonoztak volna egy lángoló toronyházat, amely felett félpercenként vadászgépek húznak el, de a hangzás olyan arányosan megkonstruált volt, hogy a szokatlanul sűrű, olykor már-már megragadható-megízlelhető hanghullámok nem voltak bántóak, inkább csak szokatlanul intenzívek.

A 90-es évek elején a Loveless-szel kisebb gitárforradalmat hirdető ír zenekar részéről már az is igazi csodának számított, hogy idén, huszonkét évvel a legendás főmű után váratlanul kiadták meglehetős harmadik lemezüket mbv címmel, arra pedig már tényleg nem számíthatott senki, hogy a My Bloody Valentine intenzív, fesztiválokat és klubokat egyaránt érintő turnézásba kezd. Pedig a pesti koncert közben azonnal érthetővé vált ez a döntés: azt ugyanis nyilván maguk a zenészek is világosan érzékelik, hogy mindazok, akik nem láthatták élőben az MBV-t, valójában nem ismerhetik igazán ezt a nagyon súlyosan introvertált alakokból álló, különleges zenekart. A hangerő, az extra zaj ugyanis szignifikáns alkotóeleme a My Bloody Valentine lényegének, olyannyira, hogy a koncert után a mindeddig egyszeri és kivételes stúdióvarázslatnak gondolt Loveless-sound is inkább emléknyomnak mutatja magát, amely ha sokat ad is, korántsem őriz magában mindent a zenekar színpadi megszólalásából. Az MBV egész koncertje a tremolókar-nyüstöléstől folyamatosan hullámzó gitárhangok kábító erejéről szólt, és ezt hangsúlyozta a színpadkép is: az arctalan és/vagy passzívan ácsorgó zenészek játszhattak volna akár a közönségnek háttal is (bár akkor nem csodálkozhattunk volna el azon, hogy a törékeny Bilinda Butcher, a zenekar második legfontosabb tagja most, 51 évesen bájosabb jelenség, mint valaha), a mondandót ugyanis nem a gesztusok (és pláne nem a dalok közötti szavak, olyanok ugyanis gyakorlatilag nem voltak), hanem a vártoronyként felhalmozott, kísértetiesen világító erősítők és a koncert során a színpadra hordott, legalább 30 meseszép Fender Jaguar és Jazzmaster támogatta meg leginkább. A My Bloody Valentine egyébként nagyjából a lemezverziókban játszotta kimagasló számait, a Lovelessen és az mbv-n kicsit elfátyolozott ritmusszekció viszont hirtelen a középpontban találhatta magát, és ez igazán sokat hozzátett a pulzáláshoz. Azt pedig, hogy az MBV távolról sem egylemezes zenekar, mindennél jobban mutatta, hogy a koncert legmaradandóbb pillanatát a 88-as You Made Me Realise EP címadója hozta el, melynek közepén a zenészek a fehérzaj-betétet úgy hétpercesre hizlalva hívták elő ébren álmodó nézőik agyából az alfa-hullámokat.

Club 202, június 9. A Bilinda Butchert ábrázoló képünk nem a budapesti koncerten készült.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.