Potyautasok – A popzene 10 nagy léhűtője

Egy sikeres zenekar olyan, mint egy utasszállító hajó: elférnek benne a teljesen haszontalan elemek is. Összeállításunkban tíz ilyen díszpéldányt mutatunk be a brit droghuszártól a húsklopfolós magyar ikonig.

Bez (Happy Mondays, Black Grape)

Bez (eredetileg Mark Berry) sosem hazudott a színpadon. Mindig is azt nyújtotta, amihez igazán értett: táncos volt, ami az acid house hullám tetőzésekor, a Madchester-korszakban, a gitárzenéből, hiphopalapokból és némi elektronikából összerakott zenék virágkorában már több volt, mint merő színpadi látványelem. Bez egy életforma, no meg a szerelem második nyarának (1988–89) jelképe, élő emblémája lett. Ahogy csörgőkkel a kezében, kicsit bizarr koreográfia szerint, de teljes beleéléssel vonaglott a színpadon és a Happy Mondays-klipekben (néha szemmel is jól láthatóan betépve), az minimum katartikusnak hatott. Még ha „amúgy” nem is tett hozzá sokat a zenekar produkciójához – amit a mindig rosszmájú angol zenei sajtó soha nem is felejtett el az orra alá dörgölni. Mi több, idővel már magát a jelenséget (az együttesük zenei produkciójához csupán elhanyagolható mértékben hozzájáruló „zenészek” kategóriáját) sem átallották Bezről elnevezni!

Bobby Farrell (Boney M.)

 

Fotó: Erwin Winkelman

Az arubai származású, kamaszkorában Norvégiába, onnan Hollandiába, majd Németországba költöző Farrell dj-ként kereste kenyerét, amikor felfigyelt rá Frank Farian stúdiómágus/diszkóproducer, és bevette a Boney M.-be. A zenekar híres slágerein azonban nem az ő hangját lehet hallani: a férfivokálokat maga Farian énekelte fel. Farrelnek tehát nem is akadt más dolga, mint hogy lemezborítókon feszítsen vagy tévéfelvételeken tátogjon – no és persze táncoljon, elvégre már csak a kellő erotikus feszültség megteremtéséhez is szükség volt egy egzotikus, vonzó férfiállatra a három énekesnő mellé. Ez a funkciója az évek során nem is változott – dacára annak, hogy idővel már nem is Farian, hanem egy új háttértag énekhangjára kellett tátognia. A 2010 végén Szentpéterváron (egy fellépés után, szállodai szobájában, szívrohamban) elhunyt Bobby amúgy nem az egyetlen tátogó a zenekarban – a női szólamokat is csak ketten énekelték fel, a harmadik vokalista (Maizie Williams) nem sokat tett hozzá a felvételekhez. Más kérdés, hogy az élő fellépéseken bizony Bobbynak és Maizie-nek is be kellett vetnie kissé szegényes vokális arzenálját.

Andy Fletcher (Depeche Mode)

A poptörténet leghíresebb potyautasa. Fletcheren mindenki szereti a nyelvét köszörülni (mi is, például itt), és ez nem véletlen: a Depeche Mode végül is már vagy három évtizede a világ egyik legsikeresebb popzenekara, túl számos hullámhegyen és -völgyön, s míg Martin, Dave (és korábban Alan) mindig is sokat tett azért, hogy a levegőben tartsa a banda gépét, addig a jó Fletch ezekben az évtizedekben, ha a kreatív oldalt nézzük, gyakorlatilag dologtalanul ücsörgött a turistaosztályon, és számolta a milliókat, miközben talán ő maga sem értette, hogyan tarthat egy úgynevezett zenész számára, aki legföljebb a szintetizátor ki- és bekapcsolásához ért, ennyire sokáig az utazás.

Joel Gion (The Brian Jonestown Massacre)

Aki látta a világ egyik legjobb (de könnyen lehet, hogy a legjobb) zenés dokumentumfilmjét, a Dig!-et, biztos emlékszik a diszkréten csimpánzszerű megjelenésével kitűnő Joel Gionra, aki mintha permanensen be lenne tépve, és mintegy a napsütést próbálja odacsempészni Anton Newcombe, a Brian Jonestown Massacre súlyosan kontakthibás, heroinhabzsoló vezérének sanyarú életébe. Hogy ne tűnjön tökéletes léhűtőnek, Gion olykor meg-megrázza egyik-másik csörgőjét, arra viszont nagyon figyel, hogy ezen túl semmiféle alkotó-, illetve egyéb munkát ne végezzen. Igaza van: így is immár két évtizede tagja a kultikus pszichedelikus rockzenekarnak, sőt még a BJMassacre egyik lemezének borítóján is az ő szétcsúszott vonásaiban gyönyörködhetünk.

Menczel Gábor (Bonanza Banzai)

Az odáig megvan, hogy a magyar Depeche Mode-ban Kovács Ákos írta a szövegeket és az énekdallamokat, Hauber Zsolt pedig a zenei alapokat gyártotta. De mit csinált akkor Menczel Gábor (képünkön középen)? A fekete bőrdzseki mondjuk kétségtelenül jól állt rajta, és azt sem vitatnánk, hogy igen klassz volt a frizurája is.

Bob Nastanovich (Pavement)

A magyar származású (anti)zenész (középen) eredetileg azért került az amerikai indie-rockot a 90-es években jócskán meghatározó zenekarba, hogy a koncerteken valahogy a helyes tempókban tartsa a Pavement masszívan alkoholista dobosát. Aztán a zenekarnak új, megbízható dobosa lett, a lovakért rajongó Bob mégis maradt, hogy afféle kajabáló-ugrándozó-csapkodó bohócként szórakoztassa a koncertek közönségét, még inkább pedig alighanem azért, hogy legyen valaki, aki oldani tudja a feszültséget a Pavement két főfigurája, az egymásért nemigen lelkesedő Stephen Malkmus és Scott Kannberg között.

Maxim Reality (The Prodigy)

Kis kivétel a teljes semmittevők listáján – elvégre Maximnak néhány száma azért akad a Prodigy repertoárjában. Hogy mást ne mondjunk, az ő reszelős hangján csendülnek fel a Poison halhatatlan sorai (ám a Music From The Jilted Generationről más sem…), no meg a Fat Of The Land egyik legnagyobb slágere, a Breathe pár strófája – igaz, például a következő lemezen Howlett zenekarvezető már nem adott neki munkát. Ez azonban mit sem változtat a tényeken: a zenekar élő fellépésein a kétségtelenül ikonikus jelenségnek ható Maxim Reality javarészt tébolyult zombimozgással kompenzált semmittevéssel tüntet a színpadon, bekapcsolt, nem puszta hadonászásra való mikrofont pedig – nyilván merő óvatosságból – csak ritkán kap a kezébe.

Paul Rutherford (Frankie Goes To Hollywood)

A liverpooli Frankie Goes To Hollywood környékbeli, no name punk/posztpunk zenekarok romjain alakult meg – innen jött Paul Rutherford, a FGTH bajszos (és nyíltan meleg) ikonja is (képünk bal szélén), ám zenészi előéletére a későbbiekben már nem kellett bazíroznia. Munkaköri leírása szerint háttérvokalista, táncos és alkalmi billentyűs volt – a zenészi semmittevés pontos leírása. Mindez azonban nem változtat a dolgokon: a csapat Rutherford nélkül nem lett volna az soha, amivé vált – Holly Johnson mellett ő volt a banda arca, még ha hangját nem is lehetett hallani. Ehhez képest már legendás tetoválása (karján a kőr ász) és mellbimbópiercingje is előremutatónak számított.

Steve – Ganxsta Zolee és a Kartel

Azért kaphatott szerepet a Kartel legsikeresebb éveiben, mert már a Sex Action/Action-időkben is megbízhatóan fuvarozta a fellépésekre Zolit és a bandát. A képünkön balról a második figura rappelni egyáltalán nem tudott: már az is fülsértően borzalmasan hangzik, amikor csak egy-egy szót kellett kimondania (például ebben a romantikus klasszikusban), így nem is erőltette a dolgot sem ő, sem a főnöke. A focistafrizurát viszont lehet, hogy ő vezette be a magyar hiphopba.

Schuster Lóri (P. Mobil)

Magyar viszonylatban kétségtelenül Schuster találta fel a zenei produkcióhoz egy dekát hozzá nem tevő ceremóniamester figuráját. A legendák szerint már a legendás 1973-as diósgyőri popfesztiválon is egy húsklopfolóval diktálta a tempót zenészeinek. A későbbiekben is egyszerre volt a színpadi koreográfiát meghatározó konferanszié, szövegíró, élő tapsgép és az általa vizuális karónak nevezett látványelemek kezelője – kellő öniróniával adta saját zenekar-vezetői önmagát a Kopaszkutya című 1980-as filmben is. A néhai rocklegenda későbbi, rendszerváltás utáni közéleti szerepe finoman szólva is megosztó jellegű. Annyi biztos, hogy karizmatikus Frankenstein-figuraként azóta is sikerrel használja többször újraélesztett, javarészt emlékeiből élő veteránzenekarát saját szélsőjobboldali mozgalmárkodásának merő biodíszleteként.