Koncert

Lydia Lunch

  • - greff -
  • 2014. január 12.

Zene

Lydia Lunch nem alkuszik. A harminc évvel ezelőtti New York-i noise-színtér legfeketébb boszorkányának bizonyára számos lehetősége lett volna az elmúlt tíz-tizenöt év során arra, hogy aprópénzre váltsa jelentős hírnevét, de őt persze egészen másfajta fából faragták.

Ahelyett, hogy holmi olcsó mutatvánnyal megkísérelt volna visszakapaszkodni az ismertségnek legalább arra a szintjére, amelyen akkor állt, amikor a Sonic Youth-szal, Nick Cave-vel vagy Rowland S. Howarddal kavart, a nyílt sebek, a romlás, rontás és mérgezés királynője Spanyolországba száműzte magát, és spoken word-ügyekkel, elektronikus zenével és sporadikus fellépésekkel foglalta el magát a radikális gitárzajra fogékony közönség fülétől és szemétől hol jobban, hol kevésbé elzárva. Retrovirus nevű, viszonylag friss zenekara nagyjából a legjobb dolog, amivel a művésznő ebben a kései pályaszakaszában előállt, így a magyar közönség igazán szerencsésnek tudhatja magát, hogy éppen most láthatta viszont (vagy húszévnyi távollét után) a felettébb szerencsésen idősödő, 54 éves, de eredetiségéből, karizmájából és makulátlanul punkos attitűdjéből semmit sem veszített nagyasszonyt.

Lydiát a hajó színpadán a noise mindenen átesett veteránjai kísérték végig pályája különösen csúf állomásain a Teenage Jesus horzsoló káoszától az 8 Eyed Spy perverz surfrockján át a Shotgun Wedding lemez tradicionálisabb éjszakai utazásáig, sőt még egy egészen elvetemült Suicide-feldolgozást is leerőszakoltak a meggyötört közönség torkán. Pontosabb volna persze úgy mondani, hogy keresztülverekedték magukat a műsoron, ezt a harcot pedig a vadul izzadó, kivégzőosztagokat idéző mimikájával hol az erősítőjére, hol a plafonra, hol pedig a nézőire támadó Weasel Walter gitáros vezette, aki a röfögés, a sistergő fehérzaj és a koponyába fúró antidallambetétek közül válogatta össze kivételes kunsztjait annak érdekében, hogy ne csak ő kapkodja a levegőt minden egyes szám után.

A38 hajó, december 8.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.