Ahelyett, hogy holmi olcsó mutatvánnyal megkísérelt volna visszakapaszkodni az ismertségnek legalább arra a szintjére, amelyen akkor állt, amikor a Sonic Youth-szal, Nick Cave-vel vagy Rowland S. Howarddal kavart, a nyílt sebek, a romlás, rontás és mérgezés királynője Spanyolországba száműzte magát, és spoken word-ügyekkel, elektronikus zenével és sporadikus fellépésekkel foglalta el magát a radikális gitárzajra fogékony közönség fülétől és szemétől hol jobban, hol kevésbé elzárva. Retrovirus nevű, viszonylag friss zenekara nagyjából a legjobb dolog, amivel a művésznő ebben a kései pályaszakaszában előállt, így a magyar közönség igazán szerencsésnek tudhatja magát, hogy éppen most láthatta viszont (vagy húszévnyi távollét után) a felettébb szerencsésen idősödő, 54 éves, de eredetiségéből, karizmájából és makulátlanul punkos attitűdjéből semmit sem veszített nagyasszonyt.
Lydiát a hajó színpadán a noise mindenen átesett veteránjai kísérték végig pályája különösen csúf állomásain a Teenage Jesus horzsoló káoszától az 8 Eyed Spy perverz surfrockján át a Shotgun Wedding lemez tradicionálisabb éjszakai utazásáig, sőt még egy egészen elvetemült Suicide-feldolgozást is leerőszakoltak a meggyötört közönség torkán. Pontosabb volna persze úgy mondani, hogy keresztülverekedték magukat a műsoron, ezt a harcot pedig a vadul izzadó, kivégzőosztagokat idéző mimikájával hol az erősítőjére, hol a plafonra, hol pedig a nézőire támadó Weasel Walter gitáros vezette, aki a röfögés, a sistergő fehérzaj és a koponyába fúró antidallambetétek közül válogatta össze kivételes kunsztjait annak érdekében, hogy ne csak ő kapkodja a levegőt minden egyes szám után.
A38 hajó, december 8.
