Lemez

Bill Callahan: Dream River

  • - greff -
  • 2013. december 21.

Zene

Hány zenész van, aki a tizenötödik lemezén is érvényesen képes megszólalni? Én sem tudom, de Bill Callahan mostantól benne van a klubban.

A kezdetben Smog fedőnéven, 2007 óta viszont mindenféle álca nélkül alkotó zenész az amerikai indie-folk színtér talán legmagányosabb farkasa, aki az emberektől távol, sasok, lovak és folyók mellől figyeli a dolgokat - új lemezén azonban egy emberi alak is közel húzódzkodik a szuggesztív baritonján énekbeszélő szerző ezúttal higgadtabban pumpáló szívéhez. A Dream River ettől még nem szerelmes lemez, inkább a belső vizsgálódás albuma, de azért nem csak a dalnok fejében járunk: hol álmos kocsmába lépünk, ahol az elbeszélő egész nap csak két szót szól (azt, hogy "sört", és hogy "köszönöm"), hol az autórádión babrálunk a havas úton hazafelé, vagy magasra szállunk egy (metaforikus) repülőn. Mindez aligha újdonság, hiszen Callahannek korábban is elég volt egy vagy két sor ahhoz, hogy lélegző, bejárható közeget teremtsen a dalai köré. Számottevő újdonsággal a zenei oldal sem szolgál - a Dream River egyszerűen csak erősebb anyag, mint bármi, amit a szerző az utóbbi években megjelentetett, mert erről a lemezről eltűntek a repedések, a zökkenők. Egyik dalra sem legyinthetünk, és míg a hangszerelés korábban itt-ott félrement kissé, most minden a helyén: a The Singben a countrys hegedű, a Javelin Unlandingben a furulya, a Summer Painterben a viharos elektromos gitár köti le a hallgató figyelmét, amit az ének tónusa és a kevéssé komplex, mégis megunhatatlan szövegek amúgy is szorosan magukhoz bilincselnek.

Drag City, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.