A kezdetben Smog fedőnéven, 2007 óta viszont mindenféle álca nélkül alkotó zenész az amerikai indie-folk színtér talán legmagányosabb farkasa, aki az emberektől távol, sasok, lovak és folyók mellől figyeli a dolgokat - új lemezén azonban egy emberi alak is közel húzódzkodik a szuggesztív baritonján énekbeszélő szerző ezúttal higgadtabban pumpáló szívéhez. A Dream River ettől még nem szerelmes lemez, inkább a belső vizsgálódás albuma, de azért nem csak a dalnok fejében járunk: hol álmos kocsmába lépünk, ahol az elbeszélő egész nap csak két szót szól (azt, hogy "sört", és hogy "köszönöm"), hol az autórádión babrálunk a havas úton hazafelé, vagy magasra szállunk egy (metaforikus) repülőn. Mindez aligha újdonság, hiszen Callahannek korábban is elég volt egy vagy két sor ahhoz, hogy lélegző, bejárható közeget teremtsen a dalai köré. Számottevő újdonsággal a zenei oldal sem szolgál - a Dream River egyszerűen csak erősebb anyag, mint bármi, amit a szerző az utóbbi években megjelentetett, mert erről a lemezről eltűntek a repedések, a zökkenők. Egyik dalra sem legyinthetünk, és míg a hangszerelés korábban itt-ott félrement kissé, most minden a helyén: a The Singben a countrys hegedű, a Javelin Unlandingben a furulya, a Summer Painterben a viharos elektromos gitár köti le a hallgató figyelmét, amit az ének tónusa és a kevéssé komplex, mégis megunhatatlan szövegek amúgy is szorosan magukhoz bilincselnek.
Drag City, 2013
