Lemez

Bill Callahan: Dream River

  • - greff -
  • 2013. december 21.

Zene

Hány zenész van, aki a tizenötödik lemezén is érvényesen képes megszólalni? Én sem tudom, de Bill Callahan mostantól benne van a klubban.

A kezdetben Smog fedőnéven, 2007 óta viszont mindenféle álca nélkül alkotó zenész az amerikai indie-folk színtér talán legmagányosabb farkasa, aki az emberektől távol, sasok, lovak és folyók mellől figyeli a dolgokat - új lemezén azonban egy emberi alak is közel húzódzkodik a szuggesztív baritonján énekbeszélő szerző ezúttal higgadtabban pumpáló szívéhez. A Dream River ettől még nem szerelmes lemez, inkább a belső vizsgálódás albuma, de azért nem csak a dalnok fejében járunk: hol álmos kocsmába lépünk, ahol az elbeszélő egész nap csak két szót szól (azt, hogy "sört", és hogy "köszönöm"), hol az autórádión babrálunk a havas úton hazafelé, vagy magasra szállunk egy (metaforikus) repülőn. Mindez aligha újdonság, hiszen Callahannek korábban is elég volt egy vagy két sor ahhoz, hogy lélegző, bejárható közeget teremtsen a dalai köré. Számottevő újdonsággal a zenei oldal sem szolgál - a Dream River egyszerűen csak erősebb anyag, mint bármi, amit a szerző az utóbbi években megjelentetett, mert erről a lemezről eltűntek a repedések, a zökkenők. Egyik dalra sem legyinthetünk, és míg a hangszerelés korábban itt-ott félrement kissé, most minden a helyén: a The Singben a countrys hegedű, a Javelin Unlandingben a furulya, a Summer Painterben a viharos elektromos gitár köti le a hallgató figyelmét, amit az ének tónusa és a kevéssé komplex, mégis megunhatatlan szövegek amúgy is szorosan magukhoz bilincselnek.

Drag City, 2013

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.