Lemez

Bill Callahan: Dream River

  • - greff -
  • 2013. december 21.

Zene

Hány zenész van, aki a tizenötödik lemezén is érvényesen képes megszólalni? Én sem tudom, de Bill Callahan mostantól benne van a klubban.

A kezdetben Smog fedőnéven, 2007 óta viszont mindenféle álca nélkül alkotó zenész az amerikai indie-folk színtér talán legmagányosabb farkasa, aki az emberektől távol, sasok, lovak és folyók mellől figyeli a dolgokat - új lemezén azonban egy emberi alak is közel húzódzkodik a szuggesztív baritonján énekbeszélő szerző ezúttal higgadtabban pumpáló szívéhez. A Dream River ettől még nem szerelmes lemez, inkább a belső vizsgálódás albuma, de azért nem csak a dalnok fejében járunk: hol álmos kocsmába lépünk, ahol az elbeszélő egész nap csak két szót szól (azt, hogy "sört", és hogy "köszönöm"), hol az autórádión babrálunk a havas úton hazafelé, vagy magasra szállunk egy (metaforikus) repülőn. Mindez aligha újdonság, hiszen Callahannek korábban is elég volt egy vagy két sor ahhoz, hogy lélegző, bejárható közeget teremtsen a dalai köré. Számottevő újdonsággal a zenei oldal sem szolgál - a Dream River egyszerűen csak erősebb anyag, mint bármi, amit a szerző az utóbbi években megjelentetett, mert erről a lemezről eltűntek a repedések, a zökkenők. Egyik dalra sem legyinthetünk, és míg a hangszerelés korábban itt-ott félrement kissé, most minden a helyén: a The Singben a countrys hegedű, a Javelin Unlandingben a furulya, a Summer Painterben a viharos elektromos gitár köti le a hallgató figyelmét, amit az ének tónusa és a kevéssé komplex, mégis megunhatatlan szövegek amúgy is szorosan magukhoz bilincselnek.

Drag City, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.