Animációs film

Kegyelemkettessel

Szörny egyetem

  • - greff -
  • 2013. július 27.

Film

Amikor már a szekrényekben serénykedő szörnyetegek is pont úgy viselkednek, mint az obskúrus tévécsatornák matinésávjába száműzött kampuszfilmek egymás seggét törölközővel csapdosó személyzete, akkor a dicsőség Napja végleg bebucskázott a horizont alá - már a Pixar Stúdió számára, amely persze nem most, hanem még a Verdák 2-vel kéredzkedett fel a szégyenszánkóra, melynek alásiklását tavaly Merida, a bátor sem tudta megfékezni, pedig nagyon igyekezett.

A Szörny egyetemtől (a Szörny Rt. előzményfilmjétől) viszont távol áll az igyekezet - s ez a stúdiótól meglepő módon még a képépítési furfangokra is igaz (bár azt a verziót sem zárnánk ki egészen, hogy a mi szemünk szokta meg az évek során teljesen a tutit: tizenkét éve még elájultunk egy élethűre animált szőrdús szörnykartól, ma meg már az oceanográfusokat megtévesztő tengerábrázolásokra is csak a vállunkat vonogatjuk). Ugyanakkor talán pont ebben, vagyis az önfeledt tétnélküliségben találhatták volna meg Pixarék a kulcsot a nemes nyári szórakoztatáshoz. Sajnos azonban a Szörny egyetem felettébb fukar kézzel adagolja a fergeteges gegeket, így kénytelenek vagyunk a történetre figyelni, melynek laposságánál csak a közhelyessége lesújtóbb: a rokonszenves lúzerek csapata sorompóba áll a tanintézmény vezérbikáival, hogy számos megaláztatást követően - a földgömbnyi szív és a vasakarat segítségével - mosolyra húzzák végül irgalmatlan szörnyszájukat. Mindeközben annak a ténye, hogy mégiscsak egy merőben különleges kampuszon terelgetjük az ólomlábú perceket, bámulatos határozottsággal alakul szóra sem érdemes csekélységgé - az itt látottakhoz képest a Roxfort Varázslóiskola középszerű közegábrázolása szociográfiai mélyfúrásnak tetszik a Harry Potter-filmekben.

Túl azon, hogy jó ideig ők voltak a rajzfilm-programozás Mozartjai, a Pixar-műhely mérnökeit a könnyen kiszámítható sztorikra simított, jelentéses extrarétegek miatt lehetett igazán nagyra becsülni, és ez a hagyomány végeredményben nem szakad meg ezúttal sem. Hisz míg a Szörny Rt. a gyermeki fantázia diadalát zengte, addig a Szörny egyetem a kiégett alkotók kilátástalanságáról regél - megerősítvén közben a régi tudást, miszerint unalomról unalmasan dalolni bármikor lehet ugyan, de vígjátékban például sohasem érdemes.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.