Lemez

The Weeknd: Kiss Land

  • - greff -
  • 2013. október 26.

Zene

Két évvel ezelőtt az akkor még csak a művésznevén ismert Abel Tesfaye egész hihető választ adott arra a bizonyára sokak tudatát égető kérdésre, hogy vajon milyen zenét játszana Michael Jackson, ha 1958 helyett három évtizeddel később jön a világra, és már a tinédzseréveiben átesik egy masszív crackfüggőségen.

Három mixtape-en szétszórt, különös dalaiban Tesfaye magányos, hideg, fényhiányos szerzeményeket burkolt be érzéki, jackós falzettel, az előadásmód mártírpózait és a vallomások gátlástalanságát pedig kimagasló dallamokkal és eredeti hangképekkel sikerült inkább többé, mint kevésbé ellensúlyoznia.

A Kiss Landen, amelyet Weeknd az első igazi nagylemezének tart, nem sok minden változott, legföljebb a zene szövete lett egységesebb és némiképp múltízűbb, hiszen az alapok olyanok, mintha egy John Carpenter-díszdoboz hangsávjait zsákmányolta volna ki hozzájuk a mester. A hangulatos horror/sci-fi zenéket a változatosság parancsára süketen, de azért elég izgalmasan újraíró popszámokban Tesfaye a mérsékelten lelkesítő tematikát ("a pénz és a hírnév nem boldogít, csak a szerelem - a nők azonban igen csalfák") ismét ügyesen képes figyelemre méltóvá formálni a hol lenyűgöző, hol arcpirító leplezetlenséggel, de a sötétkék szövetből kidomborodó slágert, vagy legalább egy igazán halálos refrént ezúttal nem sikerült összehoznia. Emiatt a Kiss Land az első körben akár kudarcnak is tűnhet, pedig ha ráfordítjuk az időt, rengeteg finom részletre bukkanhatunk e színeiben ismerős, formáiban eredeti mélyvilágot járva.

Universal, 2013

alá

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.