Film

Carrie

  • - greff -
  • 2013. november 30.

Film

A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.

Brian De Palma 1975-ös King-adaptációjának megerőszakolása a minősített eset szerepét látszik betölteni ebben a végtelenül keserű történetben - de ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy ennek a remake-nek papíron legalább volt némi értelme.

A fiúk nem sírnak rendezőjeként ismert Kimberly Peirce-ről legalábbis elképzelhető volt, hogy újszerűen képes olvasni az első menstruációja után démonikussá formálódó kamasz lány tragikus történetét vázoló King-opust. Hogy feltárja esetleg a fabula olyan rétegeit, amelyeket sem a szorongásoktól űzött regényíró, sem az eredeti filmváltozat formafetisiszta rendezője nem volt képes napvilágra hozni. És mivel a Carrie a kíméletlen iskolatársi zaklatásra is fókuszál, a mondott gyakorlat aktuális fejleményei (az úgynevezett cyberbullying) felől is megnyílt egy ösvény a figyelemre méltó újraolvasás felé.

A vadonatúj Carrie mindebből persze semmit sem teljesít. Peirce az eredeti markáns képorgiáját neutrálisabb stílusra, a suspense-t kivételesen brutális didaxisra, a főhősnő kísértetiességét szupercukiságra, a rémisztő képességeket pedig vonzó szupererőre cseréli filmjében, amely zárt, csiszolt és egységes alkotás: fércművek közt egy tökéletes kudarc.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.