Brian De Palma 1975-ös King-adaptációjának megerőszakolása a minősített eset szerepét látszik betölteni ebben a végtelenül keserű történetben - de ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy ennek a remake-nek papíron legalább volt némi értelme.
A fiúk nem sírnak rendezőjeként ismert Kimberly Peirce-ről legalábbis elképzelhető volt, hogy újszerűen képes olvasni az első menstruációja után démonikussá formálódó kamasz lány tragikus történetét vázoló King-opust. Hogy feltárja esetleg a fabula olyan rétegeit, amelyeket sem a szorongásoktól űzött regényíró, sem az eredeti filmváltozat formafetisiszta rendezője nem volt képes napvilágra hozni. És mivel a Carrie a kíméletlen iskolatársi zaklatásra is fókuszál, a mondott gyakorlat aktuális fejleményei (az úgynevezett cyberbullying) felől is megnyílt egy ösvény a figyelemre méltó újraolvasás felé.
A vadonatúj Carrie mindebből persze semmit sem teljesít. Peirce az eredeti markáns képorgiáját neutrálisabb stílusra, a suspense-t kivételesen brutális didaxisra, a főhősnő kísértetiességét szupercukiságra, a rémisztő képességeket pedig vonzó szupererőre cseréli filmjében, amely zárt, csiszolt és egységes alkotás: fércművek közt egy tökéletes kudarc.
Forgalmazza a Fórum Hungary
