Sziget

Tame Impala

  • - greff -
  • 2013. szeptember 15.

Zene

Talán túlzás volt azt várni az ausztrál LSD-királyoktól, hogy úgy kilövik magukat a sztratoszférába, hogy a koncert végéig vissza sem keverednek aztán a földre, de azért kár, hogy végül is nem így történt.

A zenekar vasárnap esti koncertjén ugyanis messze az a néhány pillanat volt a legemlékezetesebb, amikor a pedáljait meztelen lábbal masszírozó Kevin Parker és társai mintha már ott imbolyogtak volna a pilótafülkében (elsősorban a kellemesen beszívott Captain Beefheart-hommage-ként jellemezhető Half Full Glass Of Wine közepébe hímzett repetitív betét alatt), de a tavalyi év egyik igazán remek lemezéért (a Lonerismért) felelős zenekar gépe egyszer sem tudta végül elhagyni a kifutópályát.

De azért nem volt rossz. A Tame Impala sok billentyűvel és a kelleténél kicsit hátrébb húzott gitárokkal elővezetett pszichedéliája élőben is szép volt és hívogató, sőt a sok Pink Floyd- és Beatles-idézet dacára kifejezetten jellegzetes is, csak még az nincs igazán kitalálva, hogy a lemezen olyannyira hatásos dalaikat hogyan tudnák élőben többezres közönséget is megmozgatni képes hangfolyammá transzformálni. Számos esetben a zenészek figyelmét jól érzékelhetően az kötötte le, hogy a felvételeik nagyon megkonstruált hangzását többé-kevésbé visszaadják, és így pont az az önfeledt játékosság nem kaphatott jelentősebb szerepet, ami pedig Parker kollektíváját kiemeli a kortárs retrózenekarok seregéből. A Sziget közönsége így egy friss és joggal felkapott zenekar nagyon egyenetlen koncertjét kapta, amelyben a harmatos indítás után kiszámíthatatlanul váltakoztak a nagyszerűen elcsípett (Elephant, Feels Like We Only Go Backwards - ez utóbbit a közönség gond nélkül végigénekelte volna Parker helyett) és a sápadtabb pillanatok (a Be Above It olyan volt, mint egy suta átvezetés), amelyeket a főhős úszós-lebegős dallamai és a vibráló vetítés sem volt képes megajándékozni az egységesség illúziójával.

A38 Színpad, augusztus 11.

Neked ajánljuk