Sziget

Tame Impala

  • - greff -
  • 2013. szeptember 15.

Zene

Talán túlzás volt azt várni az ausztrál LSD-királyoktól, hogy úgy kilövik magukat a sztratoszférába, hogy a koncert végéig vissza sem keverednek aztán a földre, de azért kár, hogy végül is nem így történt.

A zenekar vasárnap esti koncertjén ugyanis messze az a néhány pillanat volt a legemlékezetesebb, amikor a pedáljait meztelen lábbal masszírozó Kevin Parker és társai mintha már ott imbolyogtak volna a pilótafülkében (elsősorban a kellemesen beszívott Captain Beefheart-hommage-ként jellemezhető Half Full Glass Of Wine közepébe hímzett repetitív betét alatt), de a tavalyi év egyik igazán remek lemezéért (a Lonerismért) felelős zenekar gépe egyszer sem tudta végül elhagyni a kifutópályát.

De azért nem volt rossz. A Tame Impala sok billentyűvel és a kelleténél kicsit hátrébb húzott gitárokkal elővezetett pszichedéliája élőben is szép volt és hívogató, sőt a sok Pink Floyd- és Beatles-idézet dacára kifejezetten jellegzetes is, csak még az nincs igazán kitalálva, hogy a lemezen olyannyira hatásos dalaikat hogyan tudnák élőben többezres közönséget is megmozgatni képes hangfolyammá transzformálni. Számos esetben a zenészek figyelmét jól érzékelhetően az kötötte le, hogy a felvételeik nagyon megkonstruált hangzását többé-kevésbé visszaadják, és így pont az az önfeledt játékosság nem kaphatott jelentősebb szerepet, ami pedig Parker kollektíváját kiemeli a kortárs retrózenekarok seregéből. A Sziget közönsége így egy friss és joggal felkapott zenekar nagyon egyenetlen koncertjét kapta, amelyben a harmatos indítás után kiszámíthatatlanul váltakoztak a nagyszerűen elcsípett (Elephant, Feels Like We Only Go Backwards - ez utóbbit a közönség gond nélkül végigénekelte volna Parker helyett) és a sápadtabb pillanatok (a Be Above It olyan volt, mint egy suta átvezetés), amelyeket a főhős úszós-lebegős dallamai és a vibráló vetítés sem volt képes megajándékozni az egységesség illúziójával.

A38 Színpad, augusztus 11.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.