Sziget

Tame Impala

  • - greff -
  • 2013. szeptember 15.

Zene

Talán túlzás volt azt várni az ausztrál LSD-királyoktól, hogy úgy kilövik magukat a sztratoszférába, hogy a koncert végéig vissza sem keverednek aztán a földre, de azért kár, hogy végül is nem így történt.

A zenekar vasárnap esti koncertjén ugyanis messze az a néhány pillanat volt a legemlékezetesebb, amikor a pedáljait meztelen lábbal masszírozó Kevin Parker és társai mintha már ott imbolyogtak volna a pilótafülkében (elsősorban a kellemesen beszívott Captain Beefheart-hommage-ként jellemezhető Half Full Glass Of Wine közepébe hímzett repetitív betét alatt), de a tavalyi év egyik igazán remek lemezéért (a Lonerismért) felelős zenekar gépe egyszer sem tudta végül elhagyni a kifutópályát.

De azért nem volt rossz. A Tame Impala sok billentyűvel és a kelleténél kicsit hátrébb húzott gitárokkal elővezetett pszichedéliája élőben is szép volt és hívogató, sőt a sok Pink Floyd- és Beatles-idézet dacára kifejezetten jellegzetes is, csak még az nincs igazán kitalálva, hogy a lemezen olyannyira hatásos dalaikat hogyan tudnák élőben többezres közönséget is megmozgatni képes hangfolyammá transzformálni. Számos esetben a zenészek figyelmét jól érzékelhetően az kötötte le, hogy a felvételeik nagyon megkonstruált hangzását többé-kevésbé visszaadják, és így pont az az önfeledt játékosság nem kaphatott jelentősebb szerepet, ami pedig Parker kollektíváját kiemeli a kortárs retrózenekarok seregéből. A Sziget közönsége így egy friss és joggal felkapott zenekar nagyon egyenetlen koncertjét kapta, amelyben a harmatos indítás után kiszámíthatatlanul váltakoztak a nagyszerűen elcsípett (Elephant, Feels Like We Only Go Backwards - ez utóbbit a közönség gond nélkül végigénekelte volna Parker helyett) és a sápadtabb pillanatok (a Be Above It olyan volt, mint egy suta átvezetés), amelyeket a főhős úszós-lebegős dallamai és a vibráló vetítés sem volt képes megajándékozni az egységesség illúziójával.

A38 Színpad, augusztus 11.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.