Ezzel együtt számos módja elképzelhető a róla való beszédnek, és alighanem kötelessége is a művelt világnak, hogy például időről időre hangosan kikacagja az ország pojácáknak is nevetséges vezetőit.
Marc Wiese filmje azonban nem olyasmiről beszél, ami humorral volna megközelíthető. A német rendezővel a Koreai-félsziget sötét oldalának legfeketébb szegletébe kalandozunk: a büntetőtáborok mélyére, amelyek - alig pár száz kilométernyire az ázsiai popkultúra és szépségipar lüktető szíveként egzisztáló Szöultól - a gázkamrákat leszámítva egy az egyben felmutatják mindazt, amit a náci haláltáborokról megtanultunk. A politikai foglyok megalázására, megkínzására és kivégzésére létrehozott 14-es tábor belviszonyairól Shin Dong-hyuktól értesülünk, aki születésétől a szökése napjáig huszonhárom esztendőt töltött el a szögesdrótok árnyékában. Szabadulását azonban csak mások érzékelik egyértelmű diadalnak: a barakkuniverzumban szocializált férfi elveszetten szédeleg a szabad világban, és - akárcsak Kertész híres regényének a hőse - honvágyat érez, ha a tábori mindennapokra gondol. Ez a csendes és komor film az ő alakján keresztül egyszerre elmélkedik a túlélés és az elnyomás univerzális gyakorlatáról.
