Film – Verzió 2013

A 14-es tábor

  • - greff -
  • 2013. december 1.

Film

Ha elfogadjuk Kertész Imre állítását, hogy a tények feldolgozhatatlansága a 20. század egyik jellegzetes élménye, akkor az Észak-Koreának nevezett súlyos anomáliát - ízlés- és gondolatvilágán, valamint a környezete felé gyakorolt gesztusain túl - már a puszta létezése miatt is az elmúlt évszázadhoz kell láncolnunk, amitől elevensége a jelenben csak még inkább nyomasztóvá válik.

Ezzel együtt számos módja elképzelhető a róla való beszédnek, és alighanem kötelessége is a művelt világnak, hogy például időről időre hangosan kikacagja az ország pojácáknak is nevetséges vezetőit.

Marc Wiese filmje azonban nem olyasmiről beszél, ami humorral volna megközelíthető. A német rendezővel a Koreai-félsziget sötét oldalának legfeketébb szegletébe kalandozunk: a büntetőtáborok mélyére, amelyek - alig pár száz kilométernyire az ázsiai popkultúra és szépségipar lüktető szíveként egzisztáló Szöultól - a gázkamrákat leszámítva egy az egyben felmutatják mindazt, amit a náci haláltáborokról megtanultunk. A politikai foglyok megalázására, megkínzására és kivégzésére létrehozott 14-es tábor belviszonyairól Shin Dong-hyuktól értesülünk, aki születésétől a szökése napjáig huszonhárom esztendőt töltött el a szögesdrótok árnyékában. Szabadulását azonban csak mások érzékelik egyértelmű diadalnak: a barakkuniverzumban szocializált férfi elveszetten szédeleg a szabad világban, és - akárcsak Kertész híres regényének a hőse - honvágyat érez, ha a tábori mindennapokra gondol. Ez a csendes és komor film az ő alakján keresztül egyszerre elmélkedik a túlélés és az elnyomás univerzális gyakorlatáról.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.