Beck András

Mindazokat, akiket nem hagy érintetlenül a kultúra marketingjének logikája - és melyikünk ne kapna belőle mindennap leckét? -, aligha éri váratlanul, hogy A szépség történetének néhány éve megjelent kötetét most A rútság története követi. Így kerek a világ. Az már fogósabb kérdés, hogy mi jön ezután, lesz-e folytatás. Túlfutott-e már világunk ezeken a fogalmakon, s ha igen, hol tartunk, és hogyan tarthatunk lépést a művészettel? De ne szaladjunk ennyire előre.

Karinthy Ferenc első könyvének megjelenése (1943) és halálának dátuma (1992) itt is, ott is pár évnyi margót hagyva szinte kísérteties pontossággal metszi ki a II. világháború és a rendszerváltás közé eső történelmi időszak nagy tömbjét, a szocializmus időszakát. A kérdés csak az, puszta véletlen-e vagy jelentőségteli ez az időbeli átfedés?

Látszólag lényegtelen dolog, de ha kicsit belegondolunk, mindjárt aránytalanul megnõ a jelentõsége. Lássuk be, maga az olvasás csupán futó kaland a könyvek életében. Többségüket egyszer, ha olvassuk, s még azokat is, amelyekhez rendszeresen visszatérünk, legfeljebb hetekre, hónapokra tartjuk a kezünk ügyében. Fennmaradó szabad idejükben - márpedig ez teszi ki életük jó részét - becsukva, önmagukba burkolózva állnak a polcon, s csak gerincüket fordítják felénk. Az olvasó ember jól ismeri azt az érzést, ahogy idegen lakásba lépve a könyvespolc felé sandít, hogy néhány pillantással fölmérje a terepet. Ismerõsöket keres ilyenkor, otthonos örömmel fedezi föl egy-egy kedves könyvét, vagy éppen gyors következtetésekre jut az idegenül sorakozó címekre alapozva. A könyvek kirajzolódó mintázata a házigazda Rorschach-tesztje, amit azonnal kiértékelünk.

Mostanában többször esett meg velem, hogy olyan könyv került a kezembe, amilyet olykor magam is írni szeretnék. Aztán rájövök, hogy mégsem egészen ez az. Nyerges András könyvét is ilyenfajta érdeklődéssel vegyes irigykedéssel kezdtem olvasni, de ahogy előrehaladtam, egyre fakult bennem ez az érzés, hogy a végén már inkább csak valami neheztelésféle maradjon belőle. Igen, átestem a ló másik oldalára, és úgy látom, most már túlságosan is szigorú vagyok vele.

Egy író összes műve többnyire csak hátországa azoknak a műveinek, amelyek érdemesek az elolvasásra. Az irodalmároknak érdekes lehet minden kis adalék, de ők, e hátország térképészei, csak ritkán sietnek segítségünkre: hajlamosak teljesen belefeledkezni a zegzugos úthálózat felderítésébe. Lássuk, mit művel telhetetlenségük egy olyan, jobb sorsra érdemes szerzővel, mint Karinthy Frigyes.

Hatásos cím, rám legalábbis hatott. Kíváncsi lettem a kötetre, annak ellenére, hogy szerzőjétől nem olvastam korábban semmit.

Nagy szerencséje a magyar kultúrának, hogy van egy olyan ernyedhetetlen irodalmi vállalkozója, mint Turczi István, aki nemcsak a Parnasszus című, havonta megjelenő költészeti folyóiratot szerkeszti, nemcsak a magyar Playboyt támasztotta fel poraiból, de saját, időről időre kötetbe rendezett verseinek csiszolgatása mellett még egy nagyszabású könyvsorozat gründolására is marad energiája.

Susan Sontag esszégyűjteménye a válság és újrakezdés képével kezdődik. 1972 késő nyarán látjuk kis párizsi szobájában, távol Amerikától, s távol a könyvtárától, hogy semmi se vonhassa el figyelmét önmagáról és a munkájától. Immár több mint egy éve éli remeteéletét, úgy, hogy sokszor naphosszat el sem mozdul írógépe mellől. Kézenfekvőnek látszik a feltételezés, hogy kötete ennek a válságnak és újrakezdésnek a hozadéka. Mégsem így van. Hogy mit ír ilyen lázasan, homályban marad, egy biztos csupán: nem azt a könyvet, amit éppen olvasunk.

Szentkuthy Miklóstól hallottam egyszer a tévében, hogy már régóta nem olvas szépirodalmat, csak tudományos meg történeti műveket, életrajzokat és más effélét. Bár akkoriban bősz olvasója voltam az irodalomnak, kijelentése szöget ütött a fejembe. Mostanában meg mintha egyre jobban érteném, mire is gondolt. Verset régóta nem olvasok, a prózával próbálkozgatok azért, de valami türelmetlenség és bizalmatlanság motoszkál bennem. S bár nem hiszem, hogy a művészet tapasztalata kevésbé volna valóságos, mint az, amit az élet zúdít ránk, az irodalmi szövegek világában mind kevésbé érzem otthonosan magam.

Legtöbben a Picasso kalandjai című film Gertrude-jaként ismerik, aztán ott van az a híres, sokat reprodukált portré, amit Picasso festett róla. Valamennyire köztudott az is, hogy lakása a párizsi művészvilág egyik központja volt a múlt század első évtizedeiben, s hogy bátyjával együtt Picasso korai gyűjtői közé tartozott.

Aki esztétikai élvezetet keres az ötvenes évek első felében megjelent irodalmi szövegekben, rossz helyen keresgél (persze íródtak ekkoriban nagy művek is, csak éppen a fiókban maradtak). Ha manapság felidézik a korszak egyik-másik opusát, csak azért teszik, hogy mosolyra fakasszanak bennünket, vagy írójuk fejére olvassák. Máskülönben ez az egész irodalmi televény felejtésre van ítélve.