Rút, luxuskivitelben - Umberto Eco (szerk.): A rútságtörténete (könyv)

  • Beck András
  • 2008. január 24.

Zene

Mindazokat, akiket nem hagy érintetlenül a kultúra marketingjének logikája - és melyikünk ne kapna belőle mindennap leckét? -, aligha éri váratlanul, hogy A szépség történetének néhány éve megjelent kötetét most A rútság története követi. Így kerek a világ. Az már fogósabb kérdés, hogy mi jön ezután, lesz-e folytatás. Túlfutott-e már világunk ezeken a fogalmakon, s ha igen, hol tartunk, és hogyan tarthatunk lépést a művészettel? De ne szaladjunk ennyire előre.

Mindazokat, akiket nem hagy érintetlenül a kultúra marketingjének logikája - és melyikünk ne kapna belőle mindennap leckét? -, aligha éri váratlanul, hogy A szépség történetének néhány éve megjelent kötetét most A rútság története követi. Így kerek a világ. Az már fogósabb kérdés, hogy mi jön ezután, lesz-e folytatás. Túlfutott-e már világunk ezeken a fogalmakon, s ha igen, hol tartunk, és hogyan tarthatunk lépést a művészettel? De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk egyelőre a megjelent két kötetnél. Ezt is, azt is az immár bejáratott márkanévvé vált Umberto Eco jegyzi. De míg a korábbi könyvnek még egyik szerzője volt, a mostani, nemzetközileg terített, s ekképp sürgősen magyarra is lefordított (Sajó Tamás ezúttal is dicséretesen tette a dolgát) kötetnek már csupán szerkesztője.

Vagy inkább ceremóniamestere. Mert Eco tényleges hozzájárulása a könyvhöz teljességgel megítélhetetlen. Mindenesetre az impreszszumban két további szerkesztő mellett a főszerkesztő és a szerkesztőségi titkár neve is föl van tüntetve. E pedáns önadminisztráció közepette csupán egy apróság sikkadt el a szerkesztőségbeli sürgés-forgásban: a szerzők neve valahogy lemaradt. Nem tudjuk tehát, kik írták a könyv gerincét adó történeti fejezeteket, melyekhez a kötet bőséges kép- és szemelvényanyaga kapcsolódik. Eco-ökonómiai szempontból nyilván nincs is jelentősége. És talán a szerzők sem bánják ezt az inkognitót, minthogy maguk a szövegek aligha válnak dicsőségükre. Azt kellene megmutatniuk, hogyan változik a rút fogalma és formája korról korra, kultúráról kultúrára, ehhez azonban túlságosan rövidek, elnagyoltak és jelzésszerűek, ráadásul szervezőelvük sem igazán történeti, hanem tematikus.

"A szépnek egyetlen típusa van, a rútnak ezer" - olvassuk Victor Hugótól. E képlet szerint a szépség az eszményivel és a szabályszerűvel mint normával társul, míg a rút az ezektől való eltérésként ölt formát. A könyvben azonban nem annyira formájában, hanem tárgyában jelentkezik a rútnak ez a sokszínűsége. Olyan, változatos képzetekhez és fogalmakhoz kapcsolódva találkozunk vele, mint a halál, a megfeszített Krisztus, a vértanúság, az ördög, az apokalipszis, a pokol, szörnyek, a kísérteties, a karikatúra, a torz és a fantasztikus. Ehhez képest a szemelvények és illusztrációk igencsak egyhangúnak mutatkoznak. (A homogenizáláshoz tartozik, hogy a könyv formailag is egyöntetű szövegként zúdítja nyakunkba a szemelvényeket, nem téve különbséget vers és próza között, úgyhogy Petrarca szonettje vagy William Blake Tigrise is tagolatlan, folyamatos és ömlesztett prózába van tördelve.) A csúf, a szörnyűséges és a torz megjelenítése a különböző korszakokban meglepően egységesnek hat, főképpen azért, mert a szemelvények többsége kimerül e jelenségek rikító-riogató vonásainak részletező leírásában. Ez a merőben külsődleges közelítés tehát rácáfol a rútság feltételezett sokszínűségére, változatosságára. Az antik világ szörnyei a leírás szintjén alig különböznek a keresztény traktátusok érzékletesen ecsetelt elrettentő példáitól vagy akár a legújabb sci-fi és horrorfilmek plasztikus rémremekeitől. Természetesen a hasonló formai jegyeket mutató, a szépség kánonját áthágó ábrázolások vallási, mitológiai, kulturális, morális, pszichológiai vagy egzisztenciális tartalma, holdudvara más és más, de a rossz és a csúf formák megléte ebben a kötetben csak ritkán válik önálló jelentéstartalmak hordozójává. A rút a látszat ellenére egyfajta árnyéklétre van kárhoztatva.

De mit is várhatnánk egy efféle, pazar képanyaggal felszerelt, igényes kiállítású, drága könyvtől, melynek tárgyát, mint a művészetben annyiszor, a szép kivitel teszi fogyaszthatóvá. Természetes, hogy könyvünk nem annyira értelmezi és magyarázza a viszolyogtató, a visszatetsző és a rossz kultúrtörténetét, nem feldolgozza és megemészti, hanem egyszerűen bedarálja, homogén masszává gyúrja, elpépesíti és elegáns kiszerelésben tálalja fel az ajándékipar karácsonyi dömpingjében.

Mindez abból az illuzórikus előfeltevésből fakad, hogy a szép és a rút egymást kiegészítő képzetei lefedik a művészet jelenségeit, de legalábbis ellentétük jól forgatható kulcsot kínál hozzájuk. Csakhogy mára mindkét fogalom olyan mértékig elbizonytalanodott, hogy szinte teljesen tartalmatlanná vált. A "szép" szó, bármily kiüresedett is, kiiktathatatlan eleme maradt ugyan mindennapi szókincsünknek, de a "rút" menthetetlenül kikopott belőle: van valamiféle irodalmias, régies íze, és jószerével csak ama mesebeli kiskacsa jelzőjeként használjuk. A szakértők manapság inkább olyan tudományos műszavakkal operálnak, mint a "transzgresszív" vagy "abjekt művészet" amikor a kultúra hagyományos formái által megtestesített normák aláaknázását vagy fölülírását célzó műveket boncolgatják.

A szép és a rút szembeállítása kezdettől fogva egyfajta csiki-csuki játékba kényszerítette tapasztalatainkat. "Vannak dolgok - írja Arisztotelész -, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk." A felismerés mozzanata, az, ahogy a spontán reakciót felváltja a reflexió, és egyfajta tudássá változtatja - mindig is ez volt az esztétikainak mondható színeváltozás záloga. Az utóbbi másfél évszázad művészetének azonban éppen az az egyik nehezen megemészthető változása, hogy nem írható le a szép és a rút cserebomlásával. Az Eco szerkesztette kötet egyebek mellett ennek tudatosításával marad adós. Úgy tesz, mintha változatlanul folyna tovább a régi játék, mintha még mindig működne a jól bevált esztétikai csuklógyakorlat, hogy minden, amit visszatetszőnek látunk, a szépség új modelljeként válik később széles körben elfogadottá.

Az esztétikai színeváltozás olajozott gépezetéből, amely a rútból is karácsonyi ajándékot, a szarból is aranyat csinál, csak két esetben csap ki valami váratlan rondaság a könyvben. Indirekt módon akkor, amikor Aretino és Sade márki bizonyos szövegeinek hiányát vagy hiányos közlését a "közszemérem" és az "illendőség" szempontjával indokolja. Egyenesen az arcunkba pedig akkor, amikor Goethe (212. o.) és Proust (362. o.) idézett mondataiba piszkít bele a sajtóhiba ördöge egy ominózus gondolatjel formájában, mely ott éktelenedik a szövegek minden egyes "ő" és "ű" betűjének a helyén.

Európa Könyvkiadó, 2007, 454 oldal, 8900 Ft

Neked ajánljuk