Átesni a túloldalra - ez a kifejezés a kötetbe gyűjtött, eredetileg a Magyar Hírlapban megjelent írások kontextusa szerint csakis egyféle, tudniillik politikai értelmet kaphat. Ebben az értelemben persze nem estem át a túloldalra, de attól félek, hogy fogadtatását jórészt ez a fajta oldalazás határozza majd meg. Esterházy Péter ÉS-beli, keveset markoló, gesztusszerű kiállása a könyv mellett mindenesetre ezt az érzésemet látszik igazolni.
A szerző "megrögzött balliberálisnak" nevezi magát, továbbá a "ténykultusz megbűvöltjének". Cikkei az utóbbi 150 év, de leginkább a két világháború közti időszak sajtójából tárnak elénk elfelejtett mondatokat vagy ismeretlen mozzanatokat. Rengeteg olyan dolgot tudunk meg belőlük, amit kétségkívül jó tudni és jó nem elfelejteni. Jó tudni például, hogy a jobb- és a baloldal - vagy inkább a szélsőjobb és a szélsőbal - véleményei, ítéletei és szólamai sokszor kísértetiesen egybecsengenek. Jó tudni, hogy mikor mit mondtak olyan írók és politikusok, mint Bárdossy, Hóman Bálint, Kodolányi János vagy Erdélyi József, ha vannak, akik e mondatok fölött hajlamosak szemet hunyni. Érdemes tudni, hogy milyen foltok vannak mondjuk Illés Endre, Fodor József, Remenyik Zsigmond vagy Kónya Lajos múltjában. És jó felidézni olyan kiváló publicisták alakját is, mint Ignotus Pál, Feleky Géza, Faragó László vagy Gáspár Zoltán. A Színrebontás voltaképpen nem más, mint nagyon érdekes és tanulságos idézetek gyűjteménye.
A baj csak az, hogy ennek az idézetgyűjteménynek a tanulságait Nyerges vagy túlságosan sietősen vonja le, vagy nem kellőképpen aknázza ki. Azt gondolja ugyanis, hogy idézetei önmagukért beszélnek. Ezért aztán csak lazán férceli őket össze a saját szavaival. Ily módon írásaiból éppen az hiányzik, amit kötetének alcíme ígér: az oknyomozás. Ráadásul az alcím sokkal többet ígér, és pontosan így hangzik: Istenkáromló oknyomozások.
A könyv hasonló című írása annak jár utána, hogy Bibó István miért nem írta alá az első zsidótörvény elleni tiltakozást, és a magyarázatot egy Erdei Ferencnek írt levélében meg is találja. Vagyis Nyerges itt nem hagyja, hogy a tény önmagáért beszéljen, és talán ezért is ez a kötet egyik legsikerültebb darabja. Bár a tanulság itt sem az igazi. Mintha kissé túlbecsülné a fiatal igazságügy-minisztériumi referens szellemi hatókörét, amikor leszögezi, hogy a tiltakozó akcióból "épp azok maradtak ki, akik az idő tájt őrá [ti. Bibóra - B. A.] hallgattak". Ez az írás tehát nem mulasztja el az oknyomozást, istenkáromlásnak azonban nem találtam nyomát benne (ráadásul nyelvérzékem azt súgja, hogy az istenkáromló szó tévesztésből került a címbe az oda jobban illeszkedő istenkísértő helyett). Másutt meg már
az oknyomozást is hiába keressük
Az alcím tehát alaposan túllő a célon: egy lelkiismeretes és szenvedélyes adatoló érdemeinek hamis és félrevezető felnagyítása.
Mert Nyerges mindig csak a mondatokat teszi elénk, de mindig úgy, mintha kész tények elé állítaná olvasóit. Úgy gondolja, elemzésükre vagy értelmezésükre nincsen szükség. Kutatásainak eredményei így kijelentések, nem pedig összefüggések.
Persze értem én a szándékot: elvágni minden mellébeszélés és szerecsenmosdatás útját, és meglobogtatni a puszta tényeket. És olykor ez valóban üdvös is, például az Erdélyi-citátumok esetében (már ha az olvasó nem rajong azért, ha valaki zsidózik, pláne akkor és úgy, amikor és ahogyan Erdélyi tette).
De amiképpen nem mindegy, hogy Bibó miért nem írta alá az említett tiltakozást (ha a tény tény is marad), az is tény, hogy Féja Géza vagy Horváth Béla, akik a kötetben okkal kapják meg a magukét, aláírta (még ha néhány évvel később már talán maguk sem tudták, miért). Nem az zavar, hogy Nyerges válogat a tények között, hiszen ez elkerülhetetlen, hanem hogy árnyaltabb beállításukkal maradt adós. A napilap hétről hétre megjelenő, kihegyezett cikkein ez talán nem is kérhető számon. Kötetbe gyűjtve viszont annál feltűnőbb a hiánya.
Ignotus Pálról írja, de mintha a saját hermeneutikai felfogását is megfogalmazná a kötet szerzője: "ragaszkodik hozzá, hogy a szövegeknek nem tetszés szerint csűrhető-csavarható, hanem igenis egyfajta értelmük van." Ezt a kijelentést most nem általában szeretném mérlegre tenni, túl egyszerű volna ugyanis jószerével az egész huszadik századi irodalomelmélet fényében könnyűnek találni. Inkább nézzük meg közelebbről, hogyan érhető tetten a gyakorlatban.
Induljunk ki ugyanezen írás azon helyéből, ahol szerzőnk Ignotus és Bálint György 1937-es vitájára utal, amiről "azóta se merte senki kimondani", hogy az előbbinek volt igaza. Ez kétségkívül egyenes és bátor beszéd, csak az nem világos, mit értsünk rajta, hiszen az említett vitáról semmi többet nem tudunk meg. Homályos célzás maradna csupán, ha a két következő, immár Bálint Györgyről szóló "oknyomozásában" nem térne ismételten vissza rá. Ezekből derül ki, hogy Ignotus Baloldali mazochizmus című cikkére válaszolt Bálint, és "alighanem tévedett, amikor oly perdöntő különbséget látott az Új Szellemi meg a Márciusi Front között".
Hogy az utókor mégis miért Bálintnak adott igazat, mikor a történelem nem őt igazolta? Nyerges szerint ezért: "megszoktuk [...] azt a (lexikoncikkekbe is abszorbeálódott) tételt, miszerint mindig Bálintnak volt igaza." Ha pedig valaki ezt a dorgálást nem venné magára, ott a másik: "elmulasztottuk újraolvasni azok szövegét, akikkel Bálint vitázott." Gyorsan felütöttem Ignotus írását, hogy kiköszörüljem a csorbát, és legnagyobb meglepetésemre azt találtam, hogy cikkében
egyáltalán nem esik szó
sem Új Szellemi Frontról, sem Márciusi Frontról, következésképpen nem is hasonlítja össze a kettőt, és ebben a kérdésben nem is térhet el a véleményük. Ignotus általában teszi szóvá azt, hogy a baloldaliak milyen lelkesen üdvözlik a jobboldaliak olykori demokratikus megnyilvánulásait, de nem lehet tudni, kire céloz. Hiába fogadtuk tehát meg Nyerges intését, úgy tűnik, ezúttal nekünk magunknak kell oknyomozást folytatnunk, hogy fényt derítsünk az általa konstruált vita forrására. Szerencsére nem kell messze mennünk, elég Bálint cikkét elolvasnunk. ´ nevezi meg Ignotus céltáblájaként a Márciusi Frontot - mondván, "a megfejtés csakis ez lehet" - és azokat a baloldali publicistákat, akik kiálltak mellette.
Mivel Nyerges számára fontos ez a vita - három cikkében is utal rá -, különös, hogy körülötte sertepertélve mennyit botlik. Először is, mintha maga is elmulasztotta volna újraolvasni Ignotus írását, amelyből egyébként (nem egészen pontosan) idéz. Másodszor, készpénznek veszi Bálint "megfejtését", és fel sem merül benne, hogy Ignotus esetleg mégsem a Márciusi Frontra célzott. Harmadszor, elmulasztotta elolvasni Ignotusnak a Szép Szó 1937 szeptemberi számában megjelent rövid Cáfolatát, amely épp ezt bizonyítja, sőt a Márciusi Frontot "félreérthetetlenül [!] demokratikus tömörülésnek" nevezi. Ráadásul Ignotus véleményén a Front tagjainak későbbi pályája sem változtatott, mint azt 1959-es Népiség című tanulmánya mutatja. Nyerges tehát teljesen értelmetlenül hivatkozik a történelem ítéletére kettejük vitája kapcsán, hiszen ő az, aki mindkettejükkel vitázik.
Akkor is alaposan elveti a sulykot, amikor azt állítja, hogy Bálint az urbánusokkal szemben "inkvizítori szigort", a népiekkel szemben viszont "végsőkig menő toleranciát" gyakorolt: "Erdélyi Józsefről például e taktika jegyében írta meg, hogy egyetlen antiszemita vers nem ügy, legfeljebb kínos botlás." Szegény Bálint György nem tud már vitriolosan válaszolni erre a vádra - szerencsére bárki elolvashatja Az "Erdélyi-ügy" című írását. Aki pedig elolvassa, látni fogja, hogy szó sincs benne semmiféle felmentésről vagy bagatellizálásról. Ha Nyerges ilyesmit hall ki belőle, csak azt bizonyítja, hogy mondatokra fixált figyelmével egyszerűen képtelen egy kicsit is összetettebb szöveg értelmezésére. Elég, hogy a cikk elején e szavakba botlik, "egy vérvádas náci vers [...] még nem Erdélyi-ügy", és tekintete máris elhomályosul. Mit érdekli őt ezek után, hogy Bálint végig arról ír, miért megbocsáthatatlan, hogy a költő beállt a nyilasokhoz. Rejtély, miképpen emlegethet valaki "végsőkig menő toleranciát" olyan írás kapcsán, amelyben többször is szerepel a "megbocsáthatatlan" szó.
És most lássunk egy példát a vakságra a másik oldal tájékáról. Az egyik cikk felfedi, hogy Illés Endre a harmincas évek közepétől egyszerre publikált a Nyugatban és a szélsőjobboldali Új Magyarságban. Az eset valóban figyelemre méltó, mivel árnyalja azt, amit a Nyugatról tanultunk és gondolunk, és egyszeriben érthetővé teszi, miért is érte ez idő tájt a nagy múltú folyóiratot oly sok bírálat balról. Nyergest azonban nem ez érdekli, hanem Illés korábbi tévedhetetlen minőségérzékének váratlan megbillenése. Elképesztőnek nevezi, hogy az Új Magyarságba Tormay Cecile-ről írt nekrológot: "ez csakis kötelező penzum lehetett, gondolnám szívesen, de a stílus valahogy másra vall". Mindez arra döbbenti rá az embert, hogy évtizedekig tartó pártállami agyvérszegénységünk még nem múlt el - hogy a szerző fejére olvassam saját szavait. Tormay Cecile-ről hosszú évtizedekig nem lehetett tudni, s bár nem szeretnék jobboldali újraértékelésének élére állni, nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne őt leírni, ahogy azt Nyerges gondolja. A Nyugatban például Szerb Antal írt rendkívül elismerő nekrológot róla, igaz, csak regényeit méltatta, és - Illéssel szemben - a Bujdosó-könyvről, az "őszirózsás forradalom" és a Tanácsköztársaság alatt írt naplójáról szemérmesen hallgat. Erről a könyvről joggal mondja Nyerges, hogy tendenciózus hazugságokkal és fröcsögő antiszemitizmussal van teli. Oknyomozásból neki ennyi elég is. Meg kell vallanom, hogy mikor néhány éve olvastam, különös és maradandó hatást tett rám ez a könyv. Tébolyult zsidózása mellett is megérintett benne valami
igazi megrendülés
Körülményesen kellene mérlegelnem a szavakat, ha meg szeretném fogalmazni, mire is gondolok, de szerencsére nincs szükség rá. Megtette helyettem a kőkeményen baloldali Fábry Zoltán 1937-ben, Tormay halálának évében. Az okozat tragikuma című rendkívüli írói és emberi kvalitásokat mutató írásában a lehető legegyértelműbben bélyegzi meg és utasítja el az írónő naplójának szemléletét és történelemhamisítását, de közben elismeri fájdalmának őszinteségét. Ez mit sem vesz el szavainak erejéből, ahogy nem felmentés az sem, mikor a könyvet "tévedésektől izzó tiszta hangú önvallomásnak" nevezi.
Nyerges nem szereti az efféle jelzőkben rejlő csűrés-csavarást, és oknyomozás helyett inkább ideológiai reflexeit működteti. Nagy kár, mert az általa előbányászott szemnyitogató idézetek végül is nem változtatnak rajtunk semmit. Többet tudunk, de nem lettünk okosabbak, nem látunk tisztábban, maradunk azok, akik voltunk, mindegy, melyik oldalon állunk.
Csupán egyetlen kontextus van, amikor ténytisztelő szerzőnk nem bízik eléggé a szavak egyértelműségében, és rövidre zárt kapcsolatot teremt kompromittáló történeti idézetei és a mai jobboldal retorikája között. Pedig ezt igazán rábízhatta volna az olvasókra.
Beck András
Magvető, 2003, 364 oldal, 2490 Ft
