Könyv: Dajkamese (Arthur Koestler: A dajkabéka esete, A vak véletlen gyökerei)

szerző
Beck András
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szentkuthy Miklóstól hallottam egyszer a tévében, hogy már régóta nem olvas szépirodalmat, csak tudományos meg történeti műveket, életrajzokat és más effélét. Bár akkoriban bősz olvasója voltam az irodalomnak, kijelentése szöget ütött a fejembe. Mostanában meg mintha egyre jobban érteném, mire is gondolt. Verset régóta nem olvasok, a prózával próbálkozgatok azért, de valami türelmetlenség és bizalmatlanság motoszkál bennem. S bár nem hiszem, hogy a művészet tapasztalata kevésbé volna valóságos, mint az, amit az élet zúdít ránk, az irodalmi szövegek világában mind kevésbé érzem otthonosan magam.

Szentkuthy Miklóstól hallottam egyszer a tévében, hogy már régóta nem olvas szépirodalmat, csak tudományos meg történeti műveket, életrajzokat és más effélét. Bár akkoriban bősz olvasója voltam az irodalomnak, kijelentése szöget ütött a fejembe. Mostanában meg mintha egyre jobban érteném, mire is gondolt. Verset régóta nem olvasok, a prózával próbálkozgatok azért, de valami türelmetlenség és bizalmatlanság motoszkál bennem. S bár nem hiszem, hogy a művészet tapasztalata kevésbé volna valóságos, mint az, amit az élet zúdít ránk, az irodalmi szövegek világában mind kevésbé érzem otthonosan magam.

Így aztán Arthur Koestler kötetét korántsem a vak véletlen sodorta elém. A dajkabéka esete ugyanis épp annak az irodalom és nem irodalom közti áthidaló műfajnak a példája, melyet mostanában szívesen olvasok. A könyv egy Paul Kammerer nevű biológusnak, a huszadik század eleji bécsi kultúra jelentékeny és elfeledett különcének életrajza. Kammerer a hüllők valóságos szerelmese és boszorkányos ügyességű tenyésztője volt, aki korabeli hírnevét azoknak a kísérleteinek köszönhette, melyekkel a környezeti hatásokhoz való alkalmazkodás során szerzett tulajdonságok átöröklésének lamarckista tételét kívánta bizonyítani. Kísérleti eredményei így ellenkezni látszottak a darwinizmussal, mely a század elején Mendel korszakos felfedezéseinek újrafelfedezésével végképp megerősítette tudományos állásait.

A könyvben előrehaladva némiképp megfoghatóbb alakot kezdett ölteni előttem egy sor,

a gimnáziumi biológiaórák ködéből

felrémlő fogalom, a mű legvonzóbb vonása mégis az volt számomra, hogy a lamarckista és a darwinista álláspont nem pusztán a fogalmak szintjén csap össze benne, hanem a szembenálló vitapartnerek személyében ölt testet. Nagy hangsúlyt kapnak a tudományos vita apró, emberi mozzanatai, melyekhez kérdések egész sora kapcsolódik. A vita egy látszólag könnyen eldönthető kérdés: a dajkabéka párzóbütykeinek léte vagy nemléte körül forgott. A békák és varangyok vízben párosodnak, s hogy biztosan tarthassák a síkos bőrű nőstényt, a hím lábain a párzási időszakban apró szarukinövések, úgynevezett párzóbütykök fejlődnek ki. A dajkabéka azonban szárazföldön párzik, így párzóbütykökre nincs szüksége. Kammerer hosszú évekig tartó kísérletében vízben való párzásra késztette dajkabékáit, s azt találta, hogy ekkor náluk is kifejlődnek a párzóbütykök, s ezek az utódaiknál is megjelennek. Mivel kísérleteit másnak nem sikerült megismételnie, döntő mozzanattá Kammerer állatainak alapos és megfelelő időben (vagyis a párzási időszakban) végzett vizsgálata vált, amit csak tovább nehezített, hogy kétkedő tudományos ellenfelei a messzi Angliából kísérték figyelemmel eredményeit. A kísérleti állatok vizsgálata körüli huzavona finomszerkezetéről számtalan adalékkal szolgál Koestler könyve, melyek rendre a neodarwinisták jóhiszeműségét és emberi motívumait kérdőjelezik meg.

Ami a dolog tudományos részét illeti, a vitát végül egy fatális felfedezés döntötte el. 1926-ban egy amerikai szakértő megvizsgálta a háború és a formalinfürdő viszontagságait átvészelő egyetlen bécsi dajkabéka példányt, és megállapította, hogy

nincsenek párzóbütykei,

azok az elszíneződések pedig, melyek hajdani létükre utaltak, tus beinjekciózásának eredményei. Kammerer a csalás leleplezése után nem sokkal öngyilkos lett. Arra, hogy a beavatkozást ki végezte el, nem derült fény, de Koestler számos érvet hoz fel annak alátámasztására, miért nem lehetett könyvének hőse az elkövető. Még egy bizarr feltételezéssel is előáll, miszerint egy fanatikus náci volt a tettes: ezzel a laboratóriumi szabotázsakcióval akarta lejáratni a közismerten szocialista beállítottságú tudóst, aki a Szovjetunióba készült egy kutatóintézet élére. Kammerer halála után filmet is csináltak róla a Szovjetunióban, mely happy enddel végződött: az utolsó képsorokban Kammerer és megmentője, egy orosz diáklány vonaton utaznak kelet felé, a szabadság országába.

Túl a tudományos tényeken, a lamarckizmus és a darwinizmus összeütközése két világszemlélet közti választásként jelenik meg. A darwinizmus szerint a fajok mutációi véletlenszerűen jönnek létre, s ezekből a szaporodás hatékonysága alapján szelektál a természetes kiválogatódás. Ezzel szemben a lamarckizmus azt tartja, hogy az evolúcióban tervszerűség és szükségszerűség uralkodik. Az egyén erőfeszítései nem vesznek kárba, hanem továbbadódnak, és az élet fejlődésében egyfajta irányított változás érvényesül (ez adhatta vonzerejét a sztálini pártvezetés számára, mely a lamarckizmus mellett tört lándzsát).

A függelékben olvashatunk egy olyan Kammerer-műről is, mely nem kapcsolódik szorosan a dajkabéka esetéhez, annál inkább Koestler másik könyvéhez, melyben ez a szövegrész szinte szó szerint megismétlődik. A bécsi biológus ebben a művében azt kívánta bizonyítani, hogy a hasonló események ismétlődése, melyet olykor a mindennapi életben tapasztalunk, "egy univerzális, a fizikai okság ismert törvényeitől független természeti elv megnyilatkozása". Kammerer elgondolásai nagy szerephez jutnak A vak véletlen gyökereiben (melynek magyar címe kissé megtévesztő, hiszen nem a vak véletlen, hanem a véletlen egybeesések gyökereiről szól), de itt már csak az elgondolásai. Emberi alakja csupán egyszer tűnik elénk. Koestler azt írja, hogy Kammerer gyakran órákig üldögélt a parkokban, akkurátusan feljegyezve az elhaladó emberek útirányát, nemüket, korukat, ruházatuk jellegzetességeit, vagy hogy van-e náluk esernyő. Ilyen és hasonló megfigyelésekből próbált aztán jelentőségteljes következtetéseket levonni. Számomra ez a némiképp megmosolyogtató megszállottságról tanúskodó kép maradt a könyv legemlékezetesebb mozzanata, emlékezetesebb annál a jó másfél száz oldalnál, ahol Koestler nem az emberi késztetések felől közelít tárgyához, hanem a parapszichológiai kutatások kétes elméleteire és eredményeire koncentrál.

Beck András

Európa, 2002, 463 oldal, 2500 Ft

szerző
Beck András
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...