Összegyűjtött művei most megjelent 11. kötetének hátsó borítója "legfontosabb színdarabjait" ígéri, ezzel a lépre csaló félmondattal: "színpadi előadásnak és olvasmánynak is kiválóak." Tegyünk próbát, és olvassuk el legtöbbre tartott drámáját, a Holnap reggelt. Miután előszavában szakadozott gondolatok zúdulnak ránk az Abszolút kereséséről és "az élet zavaró melléktüneteinek" elvonásáról, nem lepődünk meg azon, hogy a mű főhősét egyszerűen Embernek hívják, Ember Sándornak. Magára vessen, aki nem ismer magára.
Ember tragédiája
- mondhatom így, hiszen a mostani kiadás tévesen tragédiának jelöli a művet, tragikomédia helyett - az, hogy feleségét elszereti tőle egy gróf! Ember nem áll ki vele párbajozni, és felesége elhagyja, mert nem tud meghalni érte. A legkínosabb, hogy ez az igazi férfiúság körüli bárgyú sertepertélés még csak nem is a szemünk előtt történik: kényszeredetten araszoló, teszetosza párbeszédekből áll össze a kép. A második felvonásban Ember kap még egy esélyt, hogy bebizonyíthassa: igazi férfi. Hadi repülőgépet tervezett, afféle légtorpedót, amelyet maga fog kipróbálni. El van szánva a halálra, de azért fél is. És itt jön a deus ex machina, egy légből kapott finn orvos, Olson Irjő képében, aki hősünk fejéből egyetlen mozdulattal kimetszi a halálfélelem központját (érdekes volna látni, hogy csinálja, de ez Iró titka marad). A harmadik felvonásban már egy megváltozott, magabiztos Ember száll fel és száll le épségben gépével, aki fittyet hány a férfibecsület és a szerelem ostoba színjátékára és magához öleli az Életet!
Az olvasó mindvégig reménykedik, hátha jön egy fordulat, egy félmondat, egy jel, hogy mindez nem komoly, és felszakadhat belőlünk a röhögés. De hiába, a művet az első szótól az utolsóig feszengető kimódoltság, melodrámai hang és talmi pátosz hatja át.
Azért egy mondat - amely a gróf szájából hangzik el - mégiscsak mélyen belém vésődött: "Elpattant a pneu." De hát miért vert visszhangot bennem ez a mondat, mikor azt sem tudom, mi az a pneu? Valami könnyen elkopó mechanikai eszköz lehet, légfék, ékszíj vagy tömlő, amelynek már a neve is kikopott a nyelvünkből. Csakhogy ez a komikusan csengő, idejétmúlt szó úgy zörög, úgy ketyeg, úgy csörömpöl ebben az Abszolútumot ostromló darabban, mint egy brutális vekkeróra, mely legszebb álmunkból ébreszt.
Elpattant a pneu - igen, valami ilyesmit érzek én is. Elpattant, megbicsaklott, kificamodott, félresiklott, cigányútra ment a Holnap reggelben valami nagyra törő lendület, valami felcsigázott ambíció. És az új dráma, az új esztétika ígéretéből csupán egy poros, lomtári darab maradt.
(Később utánanéztem, és most már tudom, hogy a pneu gumibelsőt jelent. Elpattant a pneu - vagyis a gróf egyszerűen
defektet kapott
A pneu mint a pneumatikus rövidítése a görög pneuma szóra megy vissza, ami nem csupán levegőt jelent, hanem lélegzetet, lelket, szellemet is. És nem utolsó- sorban szelet. Emlékezzünk csak, Karinthy az előszóban így ír: "ablakot nyitok, és beengedem a szelet." Tegyük még hozzá, hogy a dráma kézirata eredetileg az Északi szél címet viselte. Az északi szél darabbeli megtestesítője pedig nem más, mint a halálfélelem-irtó Olson Irjő. Mielőtt azonban boncolgatni kezdeném az északi szél képzetkörének jelentőségét Karinthy művészetében, hogy aztán ennek fényében értelmezzem a Holnap reggelt, itt megállok. Nem szeretném ugyanis azt a látszatot kelteni, mintha irodalomkritikai mentőövet akarnék dobni e menthetetlenül rossz drámának.)
Karinthy azt találta mondani egyszer egy interjúban, hogy művében "mellesleg" a halálfélelem problémáját is megmagyarázta. Én úgy látom, hogy ez a dráma még a problémát sem körvonalazta tisztességesen, nemhogy a megoldását. Viszont a mester nyegle nyilatkozata mintha arra a véleményre rímelne, mely szerint Karinthy mintegy mellesleg megteremtette az abszurd drámát (az Énekóra című jelenetét szokták emlegetni, amely évtizedekkel megelőzte Ionesco Leckéjét). Ez is fellengzős megállapítás, de még mindig magvasabb, mint Karinthy dőre dicsekvése. Mert az Énekóra, sok más rövid jelenetével együtt, valóban magán hordja a zseni kézjegyét. Egyszerű srófra járnak ezek az ujjgyakorlatok, de a túlfűtött lendület, mely a Holnap reggelben tévetegen verődik ide-oda, megtalálja bennük a maga szűkebb tárgyát, keretét. Azt a formát, amelyet aztán a végletekig feszíthet. Nem véletlen, hogy sokszor erőszakba torkollnak, és a nevetést is ez a fajta fokozás és túlfeszítés váltja ki belőlünk.
Sajnos ezek a rövidebb jelenetek kimaradtak a kötetből, nem tudni, miért, hiszen a szerkesztő szabta időszakba több ilyen műfajú könyve - köztük a Hököm-színház, benne az Énekórával - is beletartozna. Szalay Károly talán csak a hosszabb darabokat akarta ezúttal kötetbe gyűjteni. Így kerülhetett bele, a Holnap reggel mellett másik egész estés drámaként, a Földnélküly János, ez a rutinos kézzel írt, olajozott vígjáték, mely inkább társszerzőjére, Lengyel Menyhértre vall. Érdemes még megemlíteni két egyfelvonásost a vakok között látni kezdő Géniusz szájbarágós példázatát, a Lepketáncot és A bűvös széket, ami végre felvillant valamit az igazi Karinthyból, már ha igazin azt az írót értjük, akire jó szívvel gondolunk, és akinek a kedvéért néha lépre megyünk.
A kötet legizgalmasabb darabja mégsem ez, hanem a Kolombuc tojása című "népszínmű". Kedvcsinálóul csak annyit, hogy Galilei (alias Galiléji Mózsi) kaftános zsidóként tűnik föl benne, és így dúdolgat: "Én vagyok a falu rossza egyedül, / Engem ugat minden kutya messzirül, / Mozog a föld, hej, de mégis mozog a´, / Akármilyen ütött-kopott, / ütött-kopott rozoga", mire a kisbíró ezt "ájnstein-féle cucilista beszédnek" nevezi. A Kolombuc tojásának felhőtlen és ambíció nélküli marháskodása alighanem sokkal mélyebb és maradandóbb, mint a Holnap reggel vagy a Lepketánc filozófiája. De ennek megállapításához mégiscsak szükség van összes művekre.
Beck András
Akkord Kiadó, 2002, 453 oldal, 1990 Ft
