Karinthy Ferenc első könyvének megjelenése (1943) és halálának dátuma (1992) itt is, ott is pár évnyi margót hagyva szinte kísérteties pontossággal metszi ki a II. világháború és a rendszerváltás közé eső történelmi időszak nagy tömbjét, a szocializmus időszakát. A kérdés csak az, puszta véletlen-e vagy jelentőségteli ez az időbeli átfedés? Én inkább az utóbbira hajlok, és úgy gondolom, hogy műveinek túlnyomó része, a Budapesti tavasztól a Budapesti őszön át egészen a Skizofréniáig esettanulmányként, kortörténeti adalékként számottevőbb, mint irodalomként. Akár sorsszerűnek is tekinthetjük tehát, hogy életműve süllyedni látszik, vagy már el is süllyedt: olyan szorosan tapadt, olyan kínlódva-készségesen idomult ehhez a letűnt korszakhoz. Másfelől persze a korszak nem tűnt le, Karinthy Ferenc ázsiója pedig nem süllyed, olyannyira nem, hogy életműsorozatát most indította útjára az Ulpius kiadó, Szellemidézés című regényével. Az előbbi sommás ítéletem után talán furcsán hangzik, hogy ezt a fiatalkori művét nagyon szeretem, igazi remeklésnek, ragyogó indulásnak, egy rendkívüli tehetségű író munkájának tartom. Ráadásul a kor és a mű egymáshoz láncoltságáról mondottakkal szemben a Szellemidézés arról is tanúskodik, hogy Karinthy irodalmi pályafutása ezzel a névvel mégsem lehetett egészen tipikus.
Kötél- és zsinegáru-kereskedő
Ciniként már gyerekkorában ismerte a fél ország, miután aranyköpései apja közvetítésével gyakran kaptak teret a Színházi Élet lapjain. Bár Karinthy Frigyes markáns arcélét örökölte, kifejezetten jóképű fiatalember lett belőle, afféle sportos aranyifjú, profi sportoló: az FTC bajnok vízilabdacsapatának legfiatalabb tagja. És mintha tudatosan is vigyázott volna arra, nehogy apja nyomdokaiba lépjen. Nem akart író lenni. Nyelvészetet és olasz nyelvet tanul az egyetemen, és közben besegít az anyai nagyapjától rájuk háramlott családi üzletbe, amelyet, mentve a menthetőt, a nevére íratnak. Ezt a prózai létállapotot rögzítette az 1943-as telefonkönyv, amelyben "kötél- és zsinegáru-kereskedőként" szerepel.
De ugyanebben az évben, mintegy mellesleg, mégiscsak megjelenik egy regénye. Ahhoz képest, hogy nem írónak készült, váratlanul, minden előzmény nélkül és meglepően korán lett az. Ekkor 22 éves. A Don Juan éjszakája nem annyira a feszítő önkifejezés, mint a fickándozó erőfölösleg és a fitogtatott könnyedség könyve. Talán ez az egyetlen műve, amely nem a saját korából veszi témáját, hanem történelmi alakot mozgat, de ezt a distanciát, akárcsak sokat próbált hősének irodalmi legendáját, azért itt is sűrű anakronizmusok, semmire se kötelező betétek és kitérők alá temeti. De a Don Juan-könyv alaphangját adó játékosság és rezignáció még csak afféle ígéret a Szellemidézés beteljesüléséhez képest. Ez a regény Budapest ostromának idején született, a pincében, miközben Karinthy feje fölött egy egész régi világ összeomlott.
Apám
A Szellemidézés egyes szám első személyben íródott, és nem is csupán grammatikai értelemben, hiszen kendőzetlenül önéletrajzi kiindulású. Elbeszélője mégis feltűnően keveset beszél magáról, és alanyisága a könyv első felében leginkább abban jelentkezik, hogy Karinthy Frigyest így emlegeti: apám. Egy tizenéves fiatalember beszél tehát itt nagy hírű apja életének utolsó időszakáról, de e szellemidézés voltaképpeni tétje éppen az, hogy fölülírja az elbeszélő családi helyzete által kiszabott, s ekképpen féloldalas fiúi meghatározást. Hogy az önéletrajz kötöttségeit levetve átlépjen a fikcióba, ahonnan már szabad az út. Mert a megidézett apafigura még túlságosan közel van, jelenléte túlságosan eleven, megidézése sem emberileg, sem irodalmilag nem veszélytelen vállalkozás: van benne valami a kísértésekkel folytatott kitartó viaskodásból. Ezért aztán ez nem a meghatott múltidézés, dolgokat lekerekítő, bársonyos emlékezés könyve, hanem a túllépésé és a lezárulásé. Állandó villódzás folyik az önéletrajz és regény között: valóságos vetélkedés, kíméletlen harc, hol fojtott, hol nyílt küzdelem. Igaz, eleven képeket kapunk a családi legendáriumból is, a különc és szórakozott apáról, a Hunyady Sándorral folytatott ugratásokról, az Arankához kapcsolt folytonos hadiállapotról, de itt még a minden helyzetből kicsikart játékosság is inkább erősíti, semmint ellensúlyozza Karinthy Frigyes életének panaszos alapszólamát, tragikus megfeneklettségét.
Ennek a megfeneklésnek a nógrádverőcei Zeusz-liget látomásos epizódja ad igazi fiktív nyomatékot. Egyfajta drámai és túldeterminált szellemidézés ez a Szellemidézésben. Hiszen úgy kezdődik, hogy az apa szólongatja halott barátját, Kosztolányit, aki meg is jelenik előtte, de mint a halál kissé már elfásult ügynöke, hogy tudtára adja, az ő ideje is lejárt, s hűvös értetlenséggel figyeli barátjának könyörgését még némi haladékért, kétségbeesett és kisszerű ragaszkodását a földi dolgokhoz. Ezek után az apa halála már csak olyan, mint egy haladvány végpontja, minden hősiesség és nagyszerűség nélküli bukás. Mindez akár szenvtelenségnek vagy kegyetlenségnek hathat, valójában azonban inkább egy formakérdés megoldása: fölülkerekedés a primer életanyagon, melynek során az apafigura tehetetlenül adja magát az irodalmi alakításnak.
Ennek része az is, hogy halálával nem zárul le a történet. A könyv második felének főhőse Peti, az elbeszélő Devecseri Gábor öccséről mintázott barátja, és az a társaság, amelyhez annak idején rajtuk kí-vül többek között Szilágyi János György, Somlyó György és Rényi Alfréd tartozott. E baráti társaság életének a Szellemidézés az első, s talán legmaradandóbb irodalmi megörökítése, de ez is, akárcsak az apák nemzedékéé, valóságos legendárium, amely később Örkény (Szilveszter), Devecseri (A hasfelmetszés előnyei), Somlyó (Árnyjáték), majd az időben továbbhaladva Spiró György (A kert) és Zolnay Vilmos (Trófea) számára szolgáltatott anyagot.
És valóban, nyilvánvaló párhuzamosság mutatkozik a könyv első és második fele között. Amiképp az első rész az apa halálával végződik, a második, s vele a könyv egésze Peti temetésével. Az előbbi dramaturgiai csúcspontjának, az apa és halott barátja megidézésének megfelelője az a látomásszerű házibuli, ahol egyszer csak rossz arcú idegenek tűnnek föl a lakásban, a ficánkoló vidámság lassan megdermed, hogy átadja a helyét valami fagyos rémületnek. Hajnalban csak a házmester lesz tanúja annak, hogy marcona fickók hosszúkás göngyöleget cipelnek le a rakpartra, melyet még a kutyák is messze elkerülnek. Ez a néhány oldalon felvillantott lidérces kép a vég éppoly borzongató sejtelmével terhes, mint a Zeusz-ligeti látomás. Ami ott az apa pályájának lezárulása, az itt a tündér ifjúság, az ugratások és a képzelet vad szökelléseinek drasztikus vége. Ezt a mély zengésű párhuzamot erősíti, hogy mindkét kulcsjelenet a Dunához kapcsolódik, mindkettőt bevilágítja mindaz, ami a Duna jegén történt a könyv írásának idején. Egy egész életforma és világkorszak végének tanúsága rántja egybe a három idősíkot, és ez ad az egész könyv végének is felütésszerű távlatot.
A könyv mai olvasójának távlata azonban szükségképpen a visszatekintésé is. Számára ez az ifjúkori remeklés egy olyan, nagy író szellemét idézi, aki végül is nem tudott felnőni önmagához. Így aztán a rendkívüli induláson (ide tartozik még az 1947-es Kentaur is) és egy-két kötetnyi kiszemezgetett novellán túl nemigen maradt műve, amely egy szolid életműkiadás alapját adhatná.
Ráadásul Karinthy Ferencnek az államszocializmus utolsó éveiben jelent meg már egy életműsorozata. Lehet, hogy az Ulpius-ház az Ördöggörcs sikerén felbuzdulva úgy gondolja, hogy azóta felnőtt egy nemzedék, amelynek ezek a kötetek nincsenek meg otthon, vagy alkalomadtán nem tudja őket könynyedén beszerezni az antikváriumban, de attól tartok, rosszul méri fel a helyzetet.
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006, 165 oldal, 2780 Ft
