Eörsi Istán új könyvéhez is egy váratlanul neki szegezett kérdés adta az indítást: "Mondd, Pista,
te csakugyan elhitted
a Rajk-pert?" Olyasfajta kérdés ez, mely mindig telibe talál. "Hogyan hihettem el ezt? És hogyan hitethettem el, hogy valóban elhittem?" - morfondírozik most már Eörsi is. E két összefonódó kérdést, amely többször variálódik könyvének elején, érdemes szétválasztani. Az első sugallata szerint ma már maga se nagyon érti, hogyan tartozhatott azok közé "akikben az elvont szabadságvágy a konkrét iszonyat szolgálatába szegődött", másképpen szólva, egy világ választja el akkori önmagától. A második kérdés viszont arra utal, hogy a forradalom után felnövekvő olvasókat választja el egy világ Eörsi nemzedékétől, ezért aztán hiábavaló minden magyarázat. Az első kérdés tétje az önazonosság érzete, valójában azonban olyan írói feladatot jelöl ki, melynek sikeres megoldása maga után vonja, hogy a második kérdésre igenlő lesz a válasz. A kérdés már csak az, hogy korabeli verseihez fűzött magyarázataival sikerült-e ez a kettős áthidalási kísérlet?
Eörsi e versekért való vezeklésnek tekintette 1956 utáni börtönbüntetését, de a szembenézés ifjú költőjükkel bizonyos értelemben még így is nehezebb dolog, mint a börtön elviselése, pláne börtönélményeinek megírása. Mai eszünkkel ugyanis nehéz felfognunk, hogy az akkori évek kába lelkesedését igaznak hitt hitek fűtötték, vagy hogy Benjámin László minden ironikus felhang nélkül írta Rákosit köszöntő versének élére mottóul József Attila sorait: "az én vezérem bensőmből vezérel". E belső vezérlés különös dinamikájára, apró manővereire és kanyarulataira vagyunk tehát kíváncsiak, erről szeretnénk első kézből megtudni valamit, ha Eörsi könyvét kézbe vesszük. Mert ha feledhető verseit nem is, az azokat létrehívó késztetéseket mégiscsak fontos volna valamiképpen megszüntetve megőrizni az emlékezetünkben.
Ez a dialektikus akrobatamutatvány mégsem sikerül; amit olvasunk, csalódást okoz. Ha a saját és nemzedéke pszichéjébe való analitikus alámerülés ezúttal elmaradt, vajon milyen
védekezési mechanizmus
tartotta Eörsit a felszínen? Nem gondolom, hogy bármit tudatosan elhallgatna vagy szépítene, amit viszont felidézett verseihez hozzáfűz, az a lélek finom rezdüléseit elemző visszatekintés helyett többnyire csak néhány szegényes, sutára sikeredett mondat. Vegyük például azt a jelenetet, amikor 1952-ben egyik nőismerősétől egy sor régi elvtárs letartóztatásáról értesül. Erről - mint írja - soha nem beszélt senkinek, még későbbi feleségének sem: "Ha fejlődésemet dramaturgiai nézőpontból tekintem át, akkor ez a pár perces jelenet kerül a középpontba, mert ez gátolja meg, hogy mentségeimet jó lelkiismerettel adhassam elő." Rendben van, a gond csupán az, hogy Eörsi a saját könyvében nem bizonyul jó dramaturgnak. Ezek után azt várnám ugyanis, hogy megpróbálja rekonstruálni, hogyan és miért temette ezt az epizódot magában mélyre, vagy azt, hogy felidézése önelemző reflexiók sorozatát indítja el benne. Ehelyett anekdota következik, aztán még egy ugyanabból a korszakból, mégis egészen másról. Éppen azt az erőfeszítést nem látom tehát, amelylyel hidat verhetne hajdani énjéhez, így aztán ez a kulcsjelenet nem kap semmilyen súlyt, dramaturgiai nyomatékot.
A későbbiekben ez a hiányérzetünk rendre megismétlődik, például Rákosi- és Sztálin-versének néhány mondatos kommentárjainál. Mintha valami sietősség volna a könyv mondataiban. Az anekdoták és emlékképek, bármilyen jellemzőek legyenek is a korra, valahogy
üresen kopognak
"Már megint anekdotázom" - írja egy helyütt, mintha maga is érezné ezt. De aztán mindjárt megvan a mentség is: "Mert csak történetkék léteztek ebben az életszférában. Az igazi történetek kibontakozásához vagy az egészséges, ózondús levegő hiányzott, vagy a szükséges információk." Ezt annak kapcsán mondja, hogy minden kérdés nélkül nyugtázták, amikor egyik egyetemi évfolyamtársuk egyszer csak eltűnt és soha többé nem látták. Lehet, hogy Eörsi ma sem tudja, mi történt diáktársával, engem viszont inkább érdekelne, mi történt vele, hogyan reagálhatott erre és másra úgy, ahogyan akkor reagált. Ennek felidézéséhez pedig eléggé ózondús a mai levegő, s maga az író is rendelkezik a szükséges információkkal. Igaz, sokszor megvallja, hogy emlékezetét felejtések lyuggatják, de nem is ez a baj, hanem hogy ezeket a lyukakat nem járja kellőképpen körül, nem térképezi fel őket figyelmesen. Ehelyett másról, másokról beszél. Nem hiszem, hogy emlékezetét kellett volna jobban megerőltetnie, nem pedig elemzőkészségét, drámai felidéző erejét jobban próbára tenni. Ez a fajta írói munka hiányzik számomra mondataiból: a szabadjára engedett és gonddal terelgetett gondolatok kiküzdött útja, mely őt és minket is elvezethetne hajdani önmagához. Ennek híján könyvéből könnyen olvasható és könnyen felejthető könyvecske lett.
Beck András
(Palatinus, 2001, 119 oldal, 1390 Ft)
