Legtöbben a Picasso kalandjai című film Gertrude-jaként ismerik, aztán ott van az a híres, sokat reprodukált portré, amit Picasso festett róla. Valamennyire köztudott az is, hogy lakása a párizsi művészvilág egyik központja volt a múlt század első évtizedeiben, s hogy bátyjával együtt Picasso korai gyűjtői közé tartozott.Mindebből úgy tűnik, mintha Gertrude Stein egész életét a nagy festő árnyékában élte volna le, s csak rajta keresztül tarthatna számot érdeklődésünkre. Most megjelent kötete is ezt a hamis vagy inkább egyoldalú képet erősíti. Ebben a szép kivitelű, a karácsonyi ajándékhajsza utolsó napjaiban felbukkanó albumban a szöveg csupán a reprodukciókhoz asszisztál.
Pedig a helyzet az, hogy Stein a huszadik századi irodalom egyik legizgalmasabb alakja. Egyéniségét és műveit egyszerűség és extravagancia sajátos elegye jellemzi. Harmincöt éves volt, amikor első kötete, a Három élet (1909) megjelent. Ez a néhány éve magyarul is olvasható könyv egy kedélyes személyiség és egy sokszor a humorosságig érthetetlen életmű mélységes
szomorúságfedezete
´ maga szokásos szerénytelenségével úgy fogalmazott, hogy az irodalom a kötet középső elbeszélésével, a Melanchtával lépett át a tizenkilencedik századból a huszadik századba. Ez így van, de a Melanchta nem csak irodalomtörténeti érdemekkel dicsekedhet: olyan elemi erejű írás, amilyen kevés van a modern prózairodalomban. Az egyszerű néger lány történetét elbeszélő botladozó, köznapi szavak folytonos ismétlődésükkel különös intenzitást kapnak, sorsszerűvé válnak, súlyosan kibogozhatatlan érzéseket és életképleteket sűrítenek magukba. Ez a fajta nyelvi takarékosság, a szókincs végletes redukciója a kötet másik két írására - mindkettő cselédtörténet -, sőt Stein egész életművére jellemző. Az irodalomnak ezek a szolgálólányai ébrednek aztán a későbbi írásokban játékos és filozofikus nyelvi öntudatra, miközben Stein aszketikus eltökéltséggel került mindenféle komolykodó, intellektuális pózt. Másik magyarul megjelent könyvében, az Alice B. Toklas önéletrajzában (1933), mely valójában a saját önéletrajza, a fesztelenül csevegő, csipkelődő és szellemes íróval találkozhatunk.
Ezt a két könyvet bárkinek nyugodt szívvel ajánlom elolvasásra. Stein voltaképpeni életműve a megjelenésük közé eső negyed században születik meg, de ezek a radikálisan kísérletező, nagyrészt emészthetetlen szövegek inkább csak ínyencek, egyetemi irodalmárok számára kínálnak élvezetet.
A Picassóról írt könyvecske már a Toklas-önéletrajz utáni, közérthetőbbé váló, kirívó
nyelvi különcségeit lenyesegető
szerzőt mutatja. A fülszövegben excentrikusnak mondott írónő egyik legkevésbé excentrikus, már-már jól fésült szövege. Stein nemigen tudott másról, mint önmagáról beszélni, ebben az írásban viszont csak kevéssé van benne. Azért itt is akad néhány megvilágító erejű mondata, például arról, hogy a művészetben könnyű csavarni egyet a dolgokon, de nagyon nehéz új módon tekinteni rájuk. Vagy amikor a háború és az akadémia természetének hasonlóságáról beszél. Ezek többnyire néhány évvel korábbi előadásaiból köszönnek vissza, melyekben saját művészetét világította meg némiképp a nagyközönség számára.
Alighanem csalódni fog tehát, aki ezt a könyvet megveszi. Ha Picassóra kíváncsi, bosszankodhat a visszaemlékezésnek és esszének szegényes szöveg elvontságán, és azon, hogy az ismétlődések során a benne szereplő néhány adat és állítás is megkavarodik kissé. Maradnak tehát számára a szép képek, lehet őket nézegetni. Akiket pedig Stein érdekel, csak keveset és nem is a legjobbat kapják belőle. Más műveihez hasonlóan itt is a szöveg elvontságba hajló egyszerűsége és monotóniája, az ismétlődések játékában új hangsúlyt kapó köznapi szókincs, a semmitmondás és az értelmetlenség határain egyensúlyozó steini gondolatritmus a lényeg, ám itt mindez csak nyomokban van jelen
Mivel a magam részéről Gertrude Steint nagyon kedvelem, nem tudom, kedvet csináljak-e a könyv olvasásához, vagy sem. Szerencsére mégsem kell sokat gondolkoznom ezen, a magyar változatban ugyanis a steini stílus említett nyomainak
nyoma sem maradt
Acsay Judit produkciója jó eséllyel pályázhat az évtized legrosszabb fordításának címére. (Versenytársa akadna bőven: a rendszerváltás utáni évek impozáns kiadói terméséből ugyanis számos mű esett áldozatul a gondatlan fordításnak.) Önkényesen átszabdalja a szöveget, ha úgy tartja kedve, egy mondatból ötöt csinál. Figyelmen kívül hagyja tagolását, mondatokat, rövid bekezdéseket felejt ki, félmondatokat told be. Csinosítja, javítgatja, cifrázza, választékosabbá színezi a szavakat, azokra a jó szándékú szerkesztőkre emlékeztetve, akik Stein első könyvének kéziratában akarták kijavítani a szöveg furcsaságait, beleértve a nyelvtani hibákat, azt gondolván, hogy a Párizsban élő szerző talán nem anyanyelvi szinten beszéli az angolt. Acsay Juditnak láthatóan nem tetszik a szöveg takarékos stílusa. Ezért aztán, mint a kis úttörő, ahol tud, rásegít. A "mondtam" nála "fedtem föl végül a kártyáimat" lesz, a "színtér" mindjárt "fellegvár", ha pedig Stein ezt írja: "It is extraordinary that one ceases to do what one has done all ones life but that can happen" (Rendkívüli dolog, hogy valaki abbahagyja azt, amit egész életében csinált, mégis megtörténik néha), szerinte így adható vissza magyarul: "Még belegondolni is iszonyú, milyen érzés lehet abbahagyni azt, ami világéletében a legnagyobb természetességgel csinált az ember. Néha mégis megtörténik ilyesmi." Kár példákat sorolni. Ez a fordítás a címtől és az utolsó mondattól - "Köszönöm a figyelmet" (Thank you) - eltekintve úgy rossz, ahogy van.
Beck András
(Glória, 2001, 71 oldal, 3490 Ft)
