Látszólag lényegtelen dolog, de ha kicsit belegondolunk, mindjárt aránytalanul megnõ a jelentõsége. Lássuk be, maga az olvasás csupán futó kaland a könyvek életében. Többségüket egyszer, ha olvassuk, s még azokat is, amelyekhez rendszeresen visszatérünk, legfeljebb hetekre, hónapokra tartjuk a kezünk ügyében. Fennmaradó szabad idejükben - márpedig ez teszi ki életük jó részét - becsukva, önmagukba burkolózva állnak a polcon, s csak gerincüket fordítják felénk. Az olvasó ember jól ismeri azt az érzést, ahogy idegen lakásba lépve a könyvespolc felé sandít, hogy néhány pillantással fölmérje a terepet. Ismerõsöket keres ilyenkor, otthonos örömmel fedezi föl egy-egy kedves könyvét, vagy éppen gyors következtetésekre jut az idegenül sorakozó címekre alapozva. A könyvek kirajzolódó mintázata a házigazda Rorschach-tesztje, amit azonnal kiértékelünk.
Elmondom a legfurcsább idevágó élményemet. Két csoporttársammal elosztottuk egymás között az államvizsga kidolgozandó tételeit. A részleteket az egyiküknél beszéltük meg, ahol akkor jártam elõször. Az egészbõl semmi másra sem emlékszem, csak a könyveire: ezek ugyanis egytõl egyig fehérek voltak, mint a fal. Barátom (nevezzük így) kifordította a védõborítókat, írógéppel rájuk írta a szerzõt és a címet, és így tette azokat vissza a könyvre, majd a polcra. Olyan volt az egész, mintha orvosi rendelõbe vagy valami falanszterbe kerültem volna. Kábán néztem körül, mintha álomból ébrednék, és nem tudtam, mit gondoljak. Barátom azóta hosszú utat tett meg. Ma az egyik nagy parlamenti párt szúrós tekintetû politikusa. Miközben a "fehér könyvtár esetét" az álomfejtõk és lélekbúvárok figyelmébe ajánlom, eszembe jut, vajon milyen képet festhet mostani könyvtára?
Ez persze nem mindig csak rajtunk múlik. Ha például valaki csak az Atlantisz kiadó egyébként rendkívül színvonalas köteteibõl állítaná össze a könyvtárát, ez épp ilyen steril hatást keltene, mivel a kiadó minden könyvét ugyanabba a kórházi kötésbe szorítja. Bizonyára tudatosan vállalt az ingerszegény külsõ, a hófehér gerinc, amelyet csupán egy vékony, színes sáv háborgat, a szolid belsõ tartalomra hagyatkozás a rikító külsõvel szemben, de talán mégis célt téveszt ez a puritanizmus. A könyvek ugyanis - ahogy Theodor W. Adorno mondja - "olvasás nélkül is beszédesek, s e beszéd még csak nem is a leglényegtelenebb mondanivalójuk". Figyelemre méltó, hogy a kultúripar e szigorú diagnosztája a hanyatlás jelének tekintette, hogy a könyvek gerincén manapság "hosszában virít a cím". Való igaz, régebben - nagyjából a II. világháborúig - a könyvgerincen keresztbe futott az aranyozott felirat, és a helyzet még a papír védõborító múlt század eleji megjelenésével és elterjedésével sem változott lényegesen.
Kivételek azért akadtak. Ha körülnézek a polcomon, Asbóth János (Párisból) és Benedek Aladár (Czeczil levelei) egy-egy 1870 körüli kötete tûnik fel, mint a hosszanti felirat elõfutára, és a kilencszáztízes években kiadott Szociológiai Könyvtár szerkesztõi sem gondolták, hogy ez az elrendezés bármit is levonna a könyv presztízsébõl. A hosszanti felirat alighanem azért terjedt el, mert nagyobb betûméretet, jobban olvasható, feltûnõbb feliratot tesz lehetõvé. Ami a címolvasást illeti, ezzel azért van egy kis baj, az nevezetesen, hogy el kell billenteni hozzá a fejünket. Nekünk, akik a hosszanti gerincfeliratot természetesnek tekintjük, kedves ez a félrebillentett fejtartás, amirõl a könyveket pásztázó ember megismerszik. Könnyen belátható azonban, hogy ez a mozdulat megfosztja a könyvet attól a nyugalomtól és állandóságtól, amit Adorno szerint a keresztfelirat kölcsönöz neki. Ez utóbbit egyenesen olyan emberhez hasonlította, aki biztosan áll a lábán, a címfeliratot pedig archoz, amely szembenéz velünk. De nincs szükség ilyen antropomorfizálásra ahhoz, hogy ezt a megoldást statikusan kiegyen-súlyozottabbnak lássuk, magát a gerincet pedig olyan oszlopnak, ami a feliratot tartja. Világos, hogy ez az oszlop menthetetlenül kibillen egyensúlyából, ha a fejünket megdöntjük, hiszen vele együtt dõl a könyvgerinc oszlopa is.
Tipo-biblio-statikai szempontból külön is figyelmet érdemel Babits Halálfiai címû regényének 1927-es elsõ kiadása, amely két korszak határán áll: gerince a régi és az új iskola ötvözésére ad nagyszerû példát. A bordóra festett vásznon két aranyozott sáv között fut végig a fekete alapon piros betûs felirat. Betûi lényegesen nagyobbak annál, amekkorát a keresztfelirat tenne lehetõvé, mégis az az érzésünk, hogy a két sáv korlátok közé szorítja õket (az összenyomottságot hangsúlyozza a tömzsi betûtípus is). Összességében a felirat, a két sávnak köszönhetõen, amelyek közrefogják, oszlopszerû hatást tesz. Ezt a hatást erõsíti a kiadónak a gerinc alján keresztbe írt neve is, mely masszív talapzatot alkot, ami akkor is biztosan tartja a rá nehezedõ betûoszlopot, ha a fejünket elbillentjük.
A vízszintes és a függõleges feliratot ötvözi az a viszonylag ritka tipográfiai megoldás is, amikor a könyv címét a gerincen egymás alá helyezett betûk adják ki. Erre csupán egyetlen példát látok magyar nyelvû könyveim között: Határ Gyõzõ Golghelógijának londoni elsõ kiadását. De ilyen Fredrick Crews hírhedt irodalomelméleti Így irtok tijének, a The Pooh Perplexnek néhány éve megjelent folytatása, a Postmodern Pooh is, amelyet Art Spiegelman tervezett. Ezzel a frontális elrendezéssel érhetõ el a lehetõ legnagyobb betûméret, a fejet mégsem kell elfordítani a cím elolvasásához. Masszív és mértéktartó, nyakcsigolya- és hátgerinckímélõ tehát, miközben feltûnõ, sõt szinte plakátszerûen harsány hatást eredményez.
Mivel a gerinc - mint láttuk - a könyv leginkább szem elõtt levõ oldala, az esetleges hibák is itt a legszembetûnõbbek, itt éktelenkednek legjobban. Ennek ellenére a könyvgerinc feliratának sokszor nincsen gazdája a kiadói gyakorlatban. Így fordulhatott elõ - épp azzal a kiadóval, amelynek évek óta a legszebb könyveket köszönhetjük -, hogy egyik regényük gerincén a szerzõ és megint csak a szerzõ neve szerepelt a szerzõ és a könyv címe helyett. Ezzel a borítóval került a boltokba is, és csak az utánnyomott példányoknál korrigálták a dolgot. Most már sajnálom, hogy a magam hibás példányától megszabadultam. Lehet, hogy a gyûjtõk egyszer még sok pénzt fognak adni érte, mint egy hibásan nyomott ritka bélyegért.
Beck András
