Csengery Kristóf

A népet nem lehet leváltani, tartja a brechti mondás – és természetesen a közönség maga a nép. Mikor ítélt helyesen és mikor tévedett a közönség a klasszikus zene világában? Korrigálja-e értékeléseit az idő?

Mi tette naggyá az elmúlt fél évezredben a nyugati civilizáció műzenéjét? A kifinomult szerkesztésmódok? A fejlett eszmeközvetítő képesség? A nagy karriert befutott műfajok? Talán ez mind, együtt. És még valami: a nyitottság az idegenből érkező hatások iránt.

Vajon miért érdekelte kevésbé Bach Händelt, mint fordítva? Mit gondolt Beethoven Mozartról, és utóbbi miért szólította papának Haydnt? Mekkora szíve volt Lisztnek? A legnagyobb zeneszerzők barátságainak és ellenszenveinek térképét rajzoljuk meg.

Tanultuk az iskolában, hogy a múzsák a görög mitológia alakjai: a költészet, a zene, a tánc, a tudományok istennői, az emlékezés és a rögtönzés segítői. Az idők során azonban a fogalom némiképp átértelmeződött, a többes számot egyes szám váltotta fel, és a legutóbbi évszázadokban múzsa alatt már azt a személyt értették, aki a művésszel bensőséges kapcsolatban áll, és ihletet ad neki.

Egy ismerősöm június 2-án, szombaton déltájban kilépett a Zeneakadémia Wesselényi utcai Ligeti György épületének kapuján, és az első emberi lény, aki szembejött vele, Jordi Savall volt.

Oktatható-e a zeneszerzés? Igen. Tanítják is évszázadok óta a mesterségbeli részét, sőt a komponálás művészetét is – a jó döntésekhez elengedhetetlen ízlést, arányérzéket, kultúrát. Egyvalami nem adható át: a tehetség, az eredetiség, az invenció. Minden más igen.

Az 1983 óta Franciaországban élő, kolozsvári születésű hegedűművész és karmester, Csaba Péter, a MÁV Szimfonikusok művészeti vezetője invenciózusan és igényesen irányítja az együttest, amely immár hatodik évadát tölti a keze alatt, nem állva meg a fejlődésnek azon az útján, amelyen néhány évvel korábban, egy hasonlóan igényes, nagy formátumú és lelkes muzsikus, Takács-Nagy Gábor kezdeményezésére indult el.

Két évtized telt el 1997. november 12. óta, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül elment. Távozásának módja akár jelképesnek is tekinthető, hiszen mélyen jellemző volt egész életére: munka közben, egyik pillanatról a másikra érte a halál. Mint amikor egy karmester szíve a pulpituson, vezénylés közben áll meg.

A klasszikus zene tájékozottabb kedvelői szívesen beszélgetnek arról, milyen jelentések, hangulatok kapcsolódnak a különféle hangnemekhez.

Ha barokkhegedűsökről esik szó, ilyen nevek jutnak eszünkbe: Jaap Schröder, Alice Harnoncourt, Sigiswald Kuijken, Simon Standage, Catherine Mackintosh, Monica Huggett, Andrew Manze – orosz művészt kevesen említenének. Legalábbis a korábbi években így volt ez, pár esztendeje azonban feltűnt Dmitrij Szinkovszkij (1980), s ma már ő is érdemi szereplője a mezőnynek.

Jó, hogy a magyar komolyzenei hang­verseny­életben vannak világklasszis muzsikusok; örömteli, hogy sokan közülük nem mennek el itthonról, gyakran meghallgathatjuk őket – de még nagyobb öröm, hogy számosan akadnak közöttük, akik szívesen működnek együtt kollégáikkal, megsokszorozva erői­ket és így koncertjeik élményét is.