Van ennek irodalma is, régtől fogva és sokféle szerzőtől. Előadóművészek is szívesen állítják össze hangversenyprogramjaikat úgy, hogy a művek hangneme reflektáljon egymásra – akár a kontraszt, akár a rokonság jegyében. Arra is rendszeresen akad példa, hogy valaki egy teljes koncertet egyetlen hangnem köré rendez. Ilyenkor rendszerint az a cél, hogy a muzsikus megmutathassa, milyen hasonló tartalmakat hordozhat három-négy azonos hangnemű kompozíció. Nemrég Ránki Dezső adott szólóestet, amelynek valamennyi műsorszáma B-dúrban íródott. Ezúttal azonban az azonos hangnem meglepő módon nem a hasonlóságokra terelte a figyelmet, inkább arra, milyen változatos tud lenni a megszólalásmódok skálája egy-egy hangnemen belül. Mert Haydn B-dúr zongoraszonátája (Hob. XVI:41), Schumann közel félórás Humoreszkje (op. 20) és Brahms azonos terjedelmű, de még nagyobb követelményeket támasztó Változatok és fúga egy Händel-témára című ciklusa (op. 24) valóban három különböző világ.
Haydn műve a zeneszerző kétrészes szonátái közül való: két gyors tétel követi benne egymást. Ránki tolmácsolását plasztikus billentés és ennek nyomán a mű jellegéhez illő fortepianoszerű hang jellemezte. Mindkét tétel előadásmódjára mindvégig jellemző maradt a feszes ritmus, az élénk tagolás, a rendkívül kifejező és igen árnyalt dinamika, valamint a sok intenzív, értelmező hangsúly. Az összhatást a kérlelhetetlen pontosság, szabatosság és a megmozdulások dinamizmusa tette összetéveszthetetlenné. Ránki a jelenkori magyar zenei előadó-művészet egyik legnagyobb Haydn-interpretátora, tökéletesen érti és érzi a zeneszerző stílusát, rokon lélekként rezonálva a zene játékosságára, eleganciájára, elmés humorára, szenvedély és fegyelem sajátos egységére. Muzsikálása nyomán a szonáta egy derűs szellem fényét árasztotta.
Szenvedély és fegyelem imént említett egysége Schumann Humoreszkjének előadásában is megnyilvánult. A mű, melyet szerzője, mint több más kompozícióját, a korabeli német író, Jean Paul stílusának-kifejezésmódjának ihletésében alkotott, sok apró formaszeletből áll, s ezek rendkívüli tematikus bőséggel kápráztatják el a hallgatót. Kivételes lehetőség egy zongorista számára, hogy a megszólalásmódok ilyen sokféleségével tegye előadását vonzóvá. Ránki is így tett: a végtelenül lágy, melankolikus-ábrándos indítást követően kiskanállal adagolta a feszültséget, fokozatosan növelve szenvedélyt és indulatot, s változtatva a bensőséges megszólalásmódot lépésről lépésre egyre virtuózabb, egyre szimfonikusabb zongorázássá. Így aztán, ami lágyan és szelíden indult, nagy erejű, heroikus karakterű muzsikálásként ért véget. Schumann Ránki számára pályája kezdetétől éppoly otthonos terep, mint Haydn, bár a különbség persze óriási, hiszen itt alapvetően másféle hangon szólalhat meg. Márpedig Ránkinak annyiféle hangja van, ahány zeneszerző darabját játssza.
Bizonyára sokan akadtak, akik ezen az estén a Haydn- és a Schumann-produkció minden értéke ellenére a műsor befejező számát, Brahms Händel-variációit várták a legnagyobb izgalommal. Szökőévenként egyszer megszólaló, hatalmas mű, amelyet sok nagy zongorista soha nem mer eljátszani, a zeneirodalom legnagyobb billentyűs variációsorozatainak egyike, a Goldberg-változatok (Bach) és a Diabelli-változatok (Beethoven) lenyűgöző rokona. Óriási pianisztikus erőpróba, és a zenei karakterizálásé nemkülönben. Diadalmas állóképességgel, rendkívüli technikai teherbírással zongorázva Ránki úgy nyújtott fölényes hangszeres tökéletességű teljesítményt, hogy mindeközben folytonosan elterelte a figyelmünket a hangszeres tour de force-ról, és a csodálatos tudatosságú formaépítkezésre, az ezerszínű zenei karakterizálásra irányította. Olyan rangú és érvényű előadásban hangzott fel a mű, amely még ritka megszólalásainak sorában is kivételesnek tekinthető.
Zeneakadémia, november 6.