Csaba Péter leleményes, újat kereső és összefüggéseket megvilágító gondolkodásmódjának szép példája volt a zenekar legutóbbi koncertje, amelyet a 19. és 20. század zenéjének szenteltek, s amelynek műsorán egy ritkaság is helyet kapott.
A hangversenyen két romantikus mű foglalta keretbe a közelmúlt képviseletében megszólalt darabot – de ez sem akárhogyan történt: a két 19. századi opus ugyanis azonos évben keletkezett. Mind Mendelssohn Hebridák-nyitánya (op. 26), mind Berlioz Fantasztikus szimfóniája (op. 14) az 1830-as év termése. Különleges, izgalmas periódusa ez a romantikának: két évvel korábban még élt Schubert, még egy évvel korábban halt meg Beethoven, karnyújtásnyira vannak még a kései bécsi klasszika olyan mesterművei, mint Beethoven utolsó kvartettjei vagy az 1824-es IX. szimfónia. Érdekes megfigyelni, mire képes ebben az időszakban az európai modern zene – végtére is ezek a művek az akkori modernség dokumentumai –, és ezt nagyon frappánsan reprezentálja a Hebridák „színes, szélesvásznú” tájköltészete, a maga pasztelltónusokhoz társított ellenpontjával és folthatásokra építő hangszerelésével, no meg Berlioz egészen más világa, a maga groteszk és félelmetes árnyalatokban bővelkedő, szélsőségesen romantikus hőskultuszával és vérpadot-boszorkányt vizionáló álomtörténetével.
Csaba Péter vezénylése a két műben a romantikus kifejezésmód más- és másféle lehetőségeit aknázta ki: Mendelssohnnál a lágyságot érzékeltette, az egymás mögött kinyíló hangzáshorizontok harmóniai távlatait mutatta fel és a sejtelmesség atmoszféráját teremtette meg, míg Berlioznál bátran mert nyers és vad lenni, nagymértékben építve a mű kontrasztokban gondolkodó dramaturgiájára, valamint a zenetörténetben addig nem ismert színkombinációk és hangszeres effektusok (fúvós glissando!) hatására. Technikai kivitelezés szempontjából egyik előadás sem volt teljesen makulátlan: apróbb felületességekre felfigyelhettünk itt-ott, ugyanakkor mindkét produkció egészét egyértelműen az igényesség konstruktív szelleme uralta, és mindvégig ihletett, szenvedélyes zenélés tanúi lehettünk.
A műsor csemegéjét persze a középső szám kínálta: Rózsa Miklós (1907–1995) Sinfonia concertante (op. 29) című kettősversenye hegedűre és csellóra. Rózsa érdekes alakja a magyar zeneszerzés történetének. Hamar elhagyta hazáját, lipcsei és párizsi tanulóévek után érkezve Londonba, ahol a Korda fivérekkel kialakult kapcsolata meghatározta későbbi sorsát: filmzeneszerző lett, karrierje 1940-től már a film fellegvárában, Hollywoodban teljesedett ki. Ő volt az amerikai filmzene második nagy, klasszikus európai iskolázottságú generációjának legfőbb képviselője – az első a nála tíz esztendővel idősebb Erich Wolfgang Korngold, aki bécsi utóromantikusból vált a filmvászon történéseinek hangillusztrátorává. Rózsa filmzeneszerzői karrierjét 17 (!) Oscar-jelölés, 3 Oscar-díj és számtalan világsikerű film aláfestő zenéje jelzi. Az 1966-ban kiadott Sinfonia concertante Jasha Heifetznek és Gregor Piatigorskynak készült, ezúttal pedig Baráti Kristóf és Várdai István szólaltatta meg. Fölényes technikai biztonságú, rendkívül színgazdag és igen erőteljes karaktervilágú előadásuk tökéletesen felszínre segítette a mű legizgalmasabb tulajdonságát: a jellegzetesen illusztratív, ábrázoló szellemű (ha úgy tetszik, még a koncertműfaj keretei között is „filmzenei”) megnyilatkozások keveredését a félreismerhetetlenül magyar hanggal – Bartók stílusának egyértelmű hatásával.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 8.
