A magyar közönség is hallhatta, amikor 2013 novemberében a Müpában járt Joyce DiDonato (a Drama Queens-koncerttel), ő vezette a koloratúrmezzót kísérő Il Complesso Barocco együttesét, 2016 áprilisában pedig, Julia Lezsnyeva Händel Itáliában című estjén – immár a Voce Strumentale élén – nemcsak a „pihenőszámként” beiktatott hegedűversenyeket szólaltatta meg, de az egyik ráadásban a szoprán oldalán kontratenorként is pazar teljesítményt nyújtott. E téren tehát Julia Fischer rokona, a kétlaki muzsikusok egy kézen megszámlálható, szűk csapatának tagja. Rendkívül szuggesztív pódiumjelenség: aki egyszer hallotta, később is utazna a kedvéért pár villamosmegállót – ezért is mentem el a Zeneakadémia Bach mindenkor estjére, amelyen ő volt az Aura Musicale egyik szólistája.
De ne legyünk igazságtalanok, érdekelt Máté Balázs nagy múltú, remek együttese is, amellyel régen találkoztam, s amely most is kitűnően felkészítve, magas színvonalon játszott. Négy Bach-művet hallottunk: az első részben három hangszeres slágert, a szünet után egy vokális ritkaságot, az oly sok szakrális zenét alkotó mesternek ez alkalommal mindvégig világi portréját szemlélve, különböző nézőpontokból. A kezdet rögtön vaskos csalódás: a d-moll hegedűversenyt (BWV 1052) nemcsak azért volt lelombozó hallgatni, mert Szinkovszkij bánatomra csúnya, nyekergő-csikorgó, salakos hangon játszott – ezt még elfogadtam volna, hiszen Antonini és az Il Giardino Armonico már rég megtanította a közönséget arra, hogy az affektusgazdag hegedülés (és általában a kifejező barokk hangszerjáték) nem mindig és nem feltétlenül szép. Másról volt szó: ez az erőszakos, hajszolt, nyugtalan és demonstratívan virtuózkodó hangszerjáték nem illik Bachhoz – ő sohasem ilyen. Bach és a virtuozitás fitogtatása? Hát nem.
Szerencsére az első rész befejező számaként Szinkovszkij egészen más arcát mutatta. A 4. brandenburgi verseny (BWV 1049) megszólaltatásakor ugyanis a két angyalhangon csevegő furulyás, Dozler Bettina és Prehoffer Gábor társaként jórészt kamarazenélnie kellett, ezért visszafogottabban és kevésbé offenzívan játszott – bár a jó értelemben vett technikai mutatványokról szerencsére itt sem kellett lemondania, hiszen a 4. brandenburgihoz Bach olykor sistergően bravúros hegedűszólamot írt (fitogtatás azonban itt sincs). A két mű között, az első rész második számaként hangzott fel a h-moll szvit (BWV 1067), amelyet hangsúlyozottan – és üdvözlendő módon – kamaraműként (öt vonós, csembaló, fuvola) adtak elő, ily módon segítve Verena Fischer tartalmas, mozgékony, intelligensen tagolt és érzelemgazdag szólóinak érvényesülését. A barokkfuvola, mint tudjuk, igen halk – nagyobb együttes elnyomta volna a hangját.
A megbékített Aeolus (Der zufriedengestellte Aeolus, BWV 205) világi kantáta a maga allegorikus cselekményével és mitológiai alakjaival a közszeretetnek örvendő lipcsei jogászprofesszort, August Friedrich Müllert köszöntötte névnapján, 1725. augusztus 3-án. Kedvesség, humor, életöröm jellemezte az előadást, amelynek szuggesztivitásához és hangzáspompájához a Nemes László Norbert vezette Új Liszt Ferenc Kamarakórus dús zamatú, lendületes éneke járult hozzá. A négy szólista mezőnyéből magasan kiemelkedett Theodora Raftis (szoprán – Pallas Athéné), Dominik Wörner (basszus – Aeolus) is tisztes színvonalat képviselt, Megyesi Schwartz Lúcia (alt – Pomona) és Szigetvári Dávid (tenor – Zephyrus) vokálisan és kifejezés dolgában egyaránt halványabb teljesítményt nyújtott. Máté Balázs a teljes est során mindvégig nagy biztonsággal és világos koncepciót sugallva irányította együttesét.
Zeneakadémia, október 3.
