A zeneszerzés tanítása intézményes keretek között viszonylag rövid múltra tekint vissza: bár Mendelssohn Lipcsében már 1843-ban zeneakadémiát alapított, a nyugati világ zeneművészeti főiskoláinak és konzervatóriumainak többségét a 19. század vége felé hozták létre – a budapesti Zeneakadémiát például 1875-ben. Az iménti mondatból, amely a zeneakadémiák mellett konzervatóriumokat is említ (utóbbiak alatt most a zeneművészeti szakközépiskolákat, muzsikuszsargonban „konzikat” értjük), kiviláglik, hogy a zeneszerzés mesterségét-tudományát-művészetét már középiskolai szinten elkezdik elsajátítani, akik érdeklődnek iránta.
Mit tanul egy zeneszerző-növendék? Kezdetben, mint mindenki, az alapokkal ismerkedik: szolfézs, összhangzattan. Fontos, hogy tudjon zongorázni, bár a zenetörténetben akadt néhány olyan komponista, akinek nem a zongora volt a hangszere (Hindemith brácsázott, Kodály semmilyen hangszeren nem volt igazán otthonos, de ha mégis hangszert kell említenünk vele kapcsolatban, akkor az a cselló – ezt azonban jórészt autodidaktaként tanulta). Tanulnia kell a zeneszerző-növendéknek transzponálni (egy darabot más hangnemekben eljátszani) és partitúrát olvasni. A zeneszerzés-tanulás során pedig a legkülönfélébb formák, műfajok, szerkesztésmódok elsajátítása zajlik: megismerkedik a növendék a Palestrina-ellenponttal, megtanul korált harmonizálni, ír Couperin-rondót, Haydn-menüettet, Beethoven-szonátatételt, Bach-fúgát. Minden stílusban járatosnak kell lennie, és hangszerelni is meg kell tanulnia.
A tanulási folyamatnak már viszonylag korai fázisában elkezdhet formálódni az önálló stílus, megszólalásmód: a növendékek nemcsak stílusgyakorlatokat visznek órára mesterüknek, hanem saját darabokat is, hiszen a folyamat végén meg kell írniuk a diplomamunkájukat, el kell tehát kezdődjék a saját hang keresése. Egy idő után, ha a növendék elsajátította a mesterség fortélyait, tanárának már csak az a dolga, hogy segítse a fiatalt meglelni a saját ösvényét. A jó zeneszerzéstanár (aki persze maga is jó zeneszerző) nem azt szeretné, hogy növendéke olyan darabokat írjon, mint ő, hanem azt, hogy sikerüljön szuverén egyéniséggé válnia; olyanná, aki valami egyénit tesz hozzá a zene történetéhez. Meg kell keresnie önmagát.
Ha a zeneszerzés taníthatóságáról gondolkodunk, az izgalmas kérdés nem az, hogy kitől és mit tanultak a szakma kismesterei, a jól felkészített, de középszerű zeneszerzők, akik feledhető darabokat írtak. A dolog akkor kezd érdekes lenni, ha azt firtatjuk, hogy a nagyok hogyan váltak azzá, akiknek ismerjük őket. Kitől és mit tanult Palestrina, Bach, Händel, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Wagner, Liszt, Brahms, Stravinsky, Bartók, Kodály? Ez valóban izgalmas kérdés. Már jeleztük, hogy e szempontból a zenetörténetben van egy nagy vízválasztó, valahol a 19. század második felében: a polgári társadalom kulturális intézményeinek fejlődése során nagyjából ekkortájt jöttek létre Európában és a tengerentúlon azok a nagy oktatási központok, amelyek a mai zeneakadémiák és konzervatóriumok elődei. Ezt megelőzően azonban a zeneszerzés-növendékek (akiket nem is neveztek így) évszázadokon át többnyire egy-egy mestertől vagy egymást követő mesterek sorától tanultak.
Hol, mikor, kitől szívta magába?
A reneszánsz nagy zeneszerzőinek jelentős része kórusfiú volt, s mint ilyen egy katedrális énekkarához tartozó iskolába járt, ott szerezte ismereteit. Palestrinát feltehetően két mester tanította: Robin Mallapert és Firmin Lebel. Mindketten a római Santa Maria Maggiore karnagyai voltak – e templom kórusában énekelt gyermekként Palestrina, s feltehetően ők oktatták elméletre. Úgy tűnik, sem mesterként nem lehettek jelentősek, sem a képzés nem lehetett hosszú, sokrétű és magas fokú – az eredmény mégis az, hogy egyszer csak elénk lép a zenetörténet egyik legnagyobb zeneszerzője, akit a reneszánsz vokálpolifónia összefoglalójaként emlegetnek. Bachot családjának különböző tagjai tanították: előbb apja, Ambrosius, majd nagybátyja, később idősebb testvére (mindkettőt Johann Christophnak hívták), még később a neves orgonista, Georg Böhm. Händelnek egyetlen igazi tanára volt, a kiváló hallei orgonista, Friedrich Wilhelm Zachow, aki, látva a fiú döbbenetes képességeit, igyekezett mindent megmutatni neki az akkoriban számontartott műfajokból és szerkesztésmódokból, mégis úgy hihetjük, ennél valószínűleg többet nyomott a latban később az itáliai tartózkodás, mely ablakot nyitott Händel előtt a világra. Haydnt családja hatévesen egy rokonukhoz küldte: Johann Matthias Frankh iskolamester és kóruskarnagy volt, nála a fiú koplalt és piszkos ruhákban járt, de tanulhatott csembalózni, hegedülni, és énekelhetett a templomi kórusban. Ezután a bécsi Stephansdom kórusába került – innen pedig tizenhét évesen az utcára, hogy nem sokkal később a híres énekmesterhez és operaszerzőhöz, Nicola Porporához szegődjön el: inasnak. A gyermek Mozart hegedűs és zeneszerző apjától, Leopoldtól tanult, aki közepes és konvencionális komponista, de gyakorlott tanár volt. Schubert előbb iskolamester apjától kapott alapképzést, majd Salieri ajánlása nyomán ösztöndíjas kórusfiúként a bécsi városi konviktusba került – később maga Salieri oktatta.
Brahms először kürtös apjától tanult, később egy Otto Friedrich Willibald Cossel nevű tanárhoz került, aki elismerte, hogy a kilencéves gyerek jól zongorázna, „ha nem fecsérelné minden idejét vég nélküli komponálásra”. Tőle egy valóban művelt, széles látókörű zenészhez vezetett az útja: Eduard Marxsen megismertette a tizenéves fiút a hagyománnyal. Viszont hamarosan ezek a tanulmányok is félbeszakadtak: a tizenhét éves Brahms felcsapott utazó muzsikusnak Reményi Ede hegedűművész kísérőjeként. Schumann? Az életrajzi tények jelentéktelen zenei képzésről tanúskodnak, s az is inkább a zongorázás terén valósult meg (Friedrich Wieck). Amit a gyermek Liszt Ferenc apjától, a zongorázó Liszt Ádámtól, illetve Carl Czerny, Ferdinando Paer és Antonio Salieri növendékeként tanult, az a jelek szerint alig lehetett több az alapoknál, és rendszertelen alkalmak sorozata volt. Az pedig rejtély, hogy Wagner hol, mikor, kitől szívta magába, amit a zenéről tudott – mert azt mégiscsak nehéz volna elhinnünk, hogy mindezt a drezdai Kreuzschule (a Kreuzchor iskolája) növendékeként sajátította el, vagy Theodor Weinlingnek, a lipcsei Tamás-templom akkori karnagyának köszönhette, akitől később, tizennyolc évesen zeneszerzésleckéket vett.
Önmagukat tanították
A körkép nem tűnik logikusnak, sőt jószerével érthetetlen. A nagy zeneszerzők többsége rendszertelenül tanult – vagy családjának tagjaitól, vagy jelentéktelen mesterektől, s formálódásuk évei során többségüknek sok nélkülözést, hányattatást, méltatlan körülményeket kellett elszenvedniük. Legtöbbjükkel olyan gyalázatosan bánt az élet, hogy törvényszerűen el kellett volna kallódniuk. Ehelyett Mozart már ötévesen komponált, és a többiek is még gyerekként az alkotás útjára léptek. Akadt-e olyan zeneszerző, akinek a sajátjához méltó kvalitású, nagy mester jutott osztályrészül? Csak igen kevés, de az ő példájuk sem épp szívderítő. Az ifjú Beethoven szívesen tanult volna az általa csodált Mozarttól, de 1792 novemberében, amikor Bécsbe költözött, A varázsfuvola szerzője már közel egy esztendeje halott volt. Ott volt azonban Haydn, akitől Beethoven nagyjából egy éven át valóban leckéket vett – de nem illettek egymáshoz, és nem értették egymást. A fiatal Stravinskynak még kevesebb szerencséje volt Rimszkij-Korszakovval: Stravinsky visszaemlékezései alapján minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a Seherezádé szerzője nem ismerte fel Igor Fjorodovics géniuszának igazi jelentőségét – és éppen fiatalkori műveinek modernségét kifogásolta. Azoknak sem volt jobb, akik már egy híres akadémián nevelődtek: aligha hihetjük, hogy Bartók vagy Kodály a szürke, akadémikus szellemű Hans Koesslertől sok olyat tanulhatott, aminek később igazán hasznát vehette. Schönbergnek, a zenetörténet legtudatosabb alkotójának és legnagyobb tanárának pedig szinte kizárólag az önképzés jutott osztályrészül, azt leszámítva, hogy tanult némi ellenpontot kedvenc veszekedőpartnerétől és későbbi sógorától, a nála mindössze három évvel idősebb Alexander von Zemlinskytől.
Mi következik mindebből? Az, hogy bár a nagy zeneszerzők többségének nem jutott igazi, formátumos mester, s képzésük rendszertelen és esetleges volt, mégis naggyá lettek. Hogyan? Úgy, hogy önmagukat tanították. Részben oly módon, hogy a korábbi nagyok műveit tanulmányozták, részben pedig azáltal, hogy korai kísérleteikben végigjárták a történeti fejlődés fázisait – persze tegyük hozzá: úgy, hogy már a legalacsonyabb fok is teljes értékű, magasrendű műalkotással volt egyenlő. Egyetlen példa: a Kossuth-szimfónia még nem „érett Bartók” – de már remekmű. A nagy alkotók tehát jórészt autodidakták. Átlagemberek számára elképzelhetetlen felfogóképességgel és memóriával, kreativitással és energiával rendelkeznek, hihetetlen gyorsasággal látják át egy-egy terület összefüggéseit, elsajátítják a hagyományt, és eközben megteremtik a saját, olykor igencsak újszerű és öntörvényű világukat. Mindez nemcsak a zenében volt és van így: negyven éve a barcelonai Museu Picasso hatalmas anyaga tette világossá számomra, hogy a festő fiatalon tanulmányszerűen bekebelezte a művészettörténet stíluskorszakait. Ugyanezt tette a pályakezdő József Attila, amikor Ady, Juhász Gyula, Kassák vagy Kosztolányi stílusában írt.
A zeneszerzés tehát tanítható, főleg a modern korokban, a múlt nagy zeneszerzői azonban a legtöbb esetben önmaguk mesterei voltak, egyidejűleg végezve el művészetük-mesterségük elsajátítását és életművük első, izgalmas fejezeteinek megalkotását. Nem a szárazföldön, könyvből tanultak úszni, hanem a hullámzó tengerben.
