A supergroup elnevezést a hatvanas években a rockzene kezdte használni azokra az együttesekre, amelyekben kizárólag olyanok játszottak, akik másutt már hírnevet szereztek maguknak – de persze a komolyzene is ismeri a „szupergruppérzést”, még ha a szóhasználat ebben a világban tartózkodik is a fellengzős kifejezésektől. Azt a triót például, amelyben a hegedűs Baráti Kristóf, a zongoraművész Várjon Dénes és a csellista Várdai István muzsikál együtt néhány éve, nehéz volna mérsékelt jelzőkkel értékelni. A hangszeres és zenei tudás legfelső fokát nyújtják, kiegészítve azzal a kivételes művészi alázattal és a kamarazene iránti elkötelezettségnek ama fajtájával, amely a legnagyobbak világában is ritka.
Nemrég őket hallottuk a Tavaszi Fesztivál koncertjén, a Zeneakadémián. Trióként csak a hangverseny első részében léptek pódiumra Haydn G-dúr (Hob. XV:25) és Mendelssohn d-moll zongoratriójában (op. 49): a szünet után kvartetté bővültek ki a Berlini Filharmonikusokban brácsázó Szűcs Máté társaságában, hogy előadják Mahler korai, még a zeneszerző tanulóéveiben keletkezett a-moll zongoráskvartett-tételét (1876–78), illetve Schumann Esz-dúr zongoranégyesét (op. 47). Különleges este volt, amelynek során a produkciókat mindvégig az egymásra figyelő művészek összjátékának zárt áramköre, a szüntelen koncentráció magasfeszültsége jellemezte, ugyanakkor azonban – az iménti jellemzésnek ellentmondva – a boldog felszabadultság atmoszférája is. Hiába, a nagy művészet néha paradoxonokkal is szembesít. Lehet valami pattanásig feszült és oldott egyszerre? Úgy látszik, igen. El ne feledjük az információt, mely szerint ezen az estén mind a hegedűs, mind a csellista kezében egy-egy Stradivari szólalt meg!
A három (majd négy) művész együttműködése mindvégig a kiérlelt döntések jótékony hatásait példázta. Haydn triójának Andante nyitótételében fontosnak éreztem az előadásmód derűjét és kiegyensúlyozottságát, a fény és könnyedség jelenlétét az áttetsző hangzású zenében. Hasonlóképp meghatározó volt a Poco adagio békéje – de mindennél fontosabbnak vélem azt a bölcsességet, amellyel Baráti, Várjon és Várdai a Rondo all’Ongarese finálé pergő-virtuóz verbunkoszenéjét megóvta a túlzásoktól, kívül rekesztve az értelmezés körén minden hatásvadász külsőséget. Hasonlóképp lényeglátó döntés eredményének tekinthetjük, hogy a Mendelssohn-trió olvasatában finom egyensúly alakult ki a romantikus érzelemvilág szenvedélye és a klasszikus formálás fegyelme között. E kompozíció tolmácsolásának élményei közül külön is érdemes megemlíteni a nyitótétel dallamainak áradását, az Andante hamisítatlan Dal szöveg nélkül légkörét és a kicsattanóan derűs scherzo remekül eltalált tizenhatod-pulzálását.
Mahler kvartettjében a muzsikálás igényességét jelezte, hogy a hatásbefogadó fiatalkori mű megszólaltatása a Beethoven-, Schumann- és Brahms-zamatok mellett Schubert zenéjének sötét drámaiságát és tragikumát is felmutatta. Schumann Esz-dúr zongoranégyesének most hallott előadása a mű kompozíciós megoldásainak érzékeny eredetiségeire hívta fel a figyelmet, mintegy igazságot szolgáltatva a kevesebbet játszott opusnak a vele egy évben keletkezett, sokkal népszerűbb másik Schumann-darabbal, az Esz-dúr zongoraötössel szemben. A koncerten Baráti hegedülésében az intenzív hangzásigény, Várdai csellózásában a legapróbb mozzanatokba is lelket lehelő részletgazdagság, Várjonnál a virtuóz zongorázást áthevítő szenvedély bizonyult számomra leginkább vonzónak. Szűcs Máté mindenben vendéglátói méltó és kompetens partnerének bizonyult.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Zeneakadémia, április 19.
