Húsz éve halt meg Kroó György

Egy hiányzó ember

  • Csengery Kristóf
  • 2018. február 20.

Zene

Két évtized telt el 1997. november 12. óta, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül elment. Távozásának módja akár jelképesnek is tekinthető, hiszen mélyen jellemző volt egész életére: munka közben, egyik pillanatról a másikra érte a halál. Mint amikor egy karmester szíve a pulpituson, vezénylés közben áll meg.

Filmet forgattak, Eötvös Péter egy művéről beszélt, eközben támadt a végzetes rosszullét, amelyből nem volt visszaút. Azóta felnőtt egy generáció, amely már soha nem hallhatta őt hétvégenként a rádióban hangversenyekről beszámolni, kirajzott a Zeneakadémia zenetudományi szakáról seregnyi osztály, akiket már nem taníthatott. Egy-egy szakma berkeiben a halottakat ideig-óráig emlegetik, aztán napirendre térnek nemlétük ténye fölött: nincsenek érzelmek. Kroó György tartózkodóan kifinomult lénye azonban sokaknak máig fájón hiányzik, mert olyasmit képviselt, ami különlegessé tette. Minden tevékenységét – tanítást, könyvek írását, tudományos előadásait, kritikusi és szerkesztői munkáját is – a lehető legtermészetesebb módon volt képes átitatni emberi minőségével, s ez az emberi minőség – világszemlélete és magatartásformája – rendkívüli volt.

Kroó pályáján sok olyan világító fénycsóva akadt – nagy zeneszerzői életművek –, amelyek meghatározták gondolkodását. Ezek egyike Schumann. A saját személyes élete is némiképp schumanni módon indult: Schumann édesapjának könyvkereskedése és kiadója volt Zwickauban, az 1926-ban született Kroó György nagyapja és édesapja szintén könyvkereskedéssel foglalkozott Egerben; a bolt a város szellemi életének egyik fontos találkozóhelye volt. A két világháború közötti, békésnek induló eszmélés folyamatába brutálisan hasított bele a holokauszt: a Dobó István Gimnáziumban érettségit tett, a hegedűsnek készülő, tizennyolc éves fiatalember szüleit haláltáborban gyilkolták meg, ő maga munkaszolgálatból tért haza 1945-ben, hogy árván és kisemmizve megpróbálja újrakezdeni az életét. Akik ismerték, aligha kerülhették el a feltételezést, hogy ez a kataklizma tette olyan eltökélten humanistává, amilyen mindig, minden élethelyzetben volt.

Az elszenvedett nélkülözések és megpróbáltatások megbetegítették: mellhártyagyulladása és az ezt követő szanatóriumi kezelés mintegy másfél évet rabolt el az életéből. Ezután azonban végre következhetett a Zeneakadémia: Rados Dezső, a nagy hegedűpedagógus (Rados Ferenc édesapja) osztályába vették fel. Itt két tanév alatt kiderült: nem való hegedűsnek.

 

Fiává fogadta

A zene iránti elkötelezettsége azonban nyilvánvalóvá tette, hogy mégis a Zeneakadémián kell tanulnia, csak éppen most már a frissen alapított zenetudományi szakon, amelynek első, legendás osztályába került. A tanszakot Szabolcsi Bence és Bartha Dénes alapította, és a kezdeti időkben, mivel ekkoriban az etnomuzikológiai oktatás is igen erős volt, Kodály is egyik fontos tanáraként tevékenykedett. Rajtuk kívül olyan nagyságok tanítottak itt, mint Kókai Rezső, Gárdonyi Zoltán, Molnár Antal, Hammerschlag János, Bárdos Lajos.

Kroó számára a legfontosabb Szabolcsi, akiről haláláig végtelen szeretettel beszélt. „Kicsit a fiává fogadott”, mondta róla egy 1994-es rádióinterjúban. Nem véletlenül: a zsidó Szabolcsitól a holokauszt 1944-ben elvette Gábor fiát – az apját elvesztett fiú és a fiát elvesztett apa most a zene és a zenetudomány szeretetében egymásra talált. Kroó egész éle­tében Szabolcsi-tanítvány maradt, zeneszemléletét, gondolkodásmódját, tanítási módszerét, értékrendjét és etikáját alapvetően meghatározta Szabolcsi Bence lénye és kisugárzása. Nem véletlen, hogy Szabolcsi 1973-ban bekövetkezett halálát követően ő lett a zenetudományi szak tanszékvezetője. És persze az sem véletlen, hogy élete alkonyán egyik nagy munkája egy hatalmas Szabolcsi-monográfia lett, amelyen sok éven át dolgozott, s amely a nagy zenetudós – az első modern értelemben vett hazai muzikológus – élettörténetéhez kapcsolva némiképp a magyar zsidóság históriájára, az asszimiláció, az antiszemitizmus, a holokauszt és a túlélés témaköreire is fényt vetett.

Kroó 1949 és 1951 között volt Rados Dezső hegedű szakos növendéke, majd 1951-től 1956-ig tanult a zenetudományi szakon. 1956-ban szerezte meg diplomáját – vagyis nagyon későn, 30 évesen. Nem fennkölt elhivatottság terelte a Magyar Rádióba: ott adódott állás, a zenei népművelési rovatnál, amelynek két évvel később a vezetője is lett. Az viszont már lényének magvához tartozott, hogy az új szituációban felismerte a misszió lehetőségét, és elkezdett a kodályi „legyen a zene mindenkié” gondolat szellemében dolgozni, évtizedekre meghatározva a magasrendű és tudományosan naprakész magyar zenei ismeretterjesztés műfajait, hangvételét és szemléletét. Munkája nyomán műsorok sokasága született és működött évtizedekig: A hét zeneműve, Új Zenei Újság, Hallgassuk együtt! – és sorolhatnánk. A rádiós Kroó azért kulcsfontosságú, mert Kroót tanárként, zenetudósként és zenei könyvek szerzőjeként csak a szűkebb szakmai vagy zenekedvelői körök ismerték, a rádiós azonban sokkal népesebb közönséget volt képes megszólítani: lényegében az egész magyar értelmiséget.

 

Schumann nyomában

Az Új Zenei Újságban elhangzott kritikái elemeztek, élményt közvetítettek, lelkesítően világítottak be a zene titkaiba, és minduntalan világossá tették, hogy a beszélő számára a művészet etikai kategória. Kroó a zenéről beszélve soha nem csupán hangokról, szakmai vagy esztétikai kérdésekről értekezett: mindig az élet, az ember sorskérdéseiről, hitéről, lelkiismeretéről. Ezért szerették és csodálták annyian, s ezzel magyarázható, hogy egy általa elemzett koncert még azok képzeletében is „megszólalt”, akik történetesen nem voltak jelen a szóban forgó eseményen. Az Új Zenei Újság címe sem véletlen: Schumann Neue Zeit­schrift für Musikjának pontos fordításaként jelzi, hogy Kroó kinek a lábnyomában kívánt lépdelni, amikor zenekritikusként értékrendet választott. Hangvételében és gondolkodásmódjában jelen volt az a tisztaság és idealizmus, amely Schumannt, a zenei gondolkodót jellemezte.

Életre szóló, nagy témáiról azért érdemes szólni, mert elválaszthatatlanul hozzátartoznak portréjához. Beethovenről nem írt ugyan könyvet, de fontosak voltak Beethoven-órái, számára ugyanis Beethoven különleges jelentőségű alkotó volt. Nagy tanulmányt írt az úgynevezett „szabadító operáról”. Mozart operái is alapvető jelentőséggel bírtak számára. Schumann és Berlioz – fontos könyvtémái. Wagner életműve – élethosszig tartó zsinórmérték, a legfontosabbak egyike, egyúttal az elfogulatlanság próbaköve: Kroó az antiszemita Wagner zseniális remekműveit tárgyilagosan értékelve tanulta meg és demonstrálta a világ számára, hogyan függetlenítsük az alkotó személyét az alkotástól. Kései érdeklődése Liszt felé terelte. Hosszan, Wagnerhez hasonlóan életprogramszerűen foglalkozott Bartókkal, elsősorban a színpadi műveivel, de az életmű sok egyéb mozzanatával úgyszintén, s arra is képes volt, hogy amerikai kutatásainak eredményét a népszerűsítő Bartók-kalauzban dolgozza fel és tegye közkinccsé. Nagy témája volt a magyar kortárs zene, amelyet monografikus szinten dolgozott fel, de napi penzumként is recenzeált, az Élet és Irodalom hasábjain. Olyan kritikus volt, aki a számára fontos alkotók szószólója, műveik útjának egyengetője. A rádióhallgatók sok éven át hallgathatták értő, elemző és lelkesedéstől fűtött elemzéseit Kósa György, Kurtág György, Szőllősy András, Balassa Sándor új darabjairól.

Óriási munkabírással rendelkezett. Visszafogott volt, szemérmes, kissé zárkózott és némiképp rezignált. Kritikusként sok művészt ismert, de mindig igyekezett megtartani önmaga és a gyakorló muzsikusok társadalma között azt a három lépés távolságot, amely lehetővé tette számára, hogy objektív maradjon. Tőle nem hallottunk elfogult „barátkritikákat”. Ugyanakkor az előadóművészi teljesítményekről szólva éppolyan elragadtatott tudott lenni, mint kompozíciókat elemezve, ha új tehetségre akadt, vagy régiekkel találkozhatott újra. Felfedező hangon beszélt a fiatal Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András művészetéről, nagyra értékelte Ferencsik János, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patanè vagy Vásáry Tamás művészetét. Mindig emelkedetten méltatta Fischer Annie, Frankl Péter, Pauk György, Fenyves Loránd, Polgár László vagy Perényi Miklós koncertjeit, és különleges örömmel, a kincset találó aranyásó izgalmával hívta fel a közönség figyelmét a pályakezdő Kelemen Barnabás és Vashegyi György kivételes tehetségére.

Hatvannégy éves volt a rendszerváltozás idején. Az 1990-et követő években ismerősei, kollégái, volt tanítványai megfigyelhették csendes csalódottságát, amellyel az elszalasztott lehetőségeket, az új magyar demokrácia kiábrándító bukdácsolását, a kulturális élet felhígulását, a „minden eladó” elvtelenségének eluralkodását szemlélte. Szembesülnie kellett azzal, hogy eszméi egy idegen korban anakronisztikussá válnak és marginalizálódnak. Az is nyugtalanította, hogy ha nem is ismétli magát a történelem, bizonyos letűntnek hitt jelenségek visszatérnek. Az említett 1994-es interjúban az újra feltámadó antiszemitizmus réméről is szól néhány szót, kissé tanácstalanul és tétován, mint aki maga sem akarja elhinni, hogy az ordas eszmék a történelem torz fintoraként újra terítékre kerülhetnek.

Hiányzik? Nagyon. Halálával az emberi minőség egy fajtája távozott el a magyar zenetudományból és zenekritikából, minden bizonnyal örökre.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.