Filmet forgattak, Eötvös Péter egy művéről beszélt, eközben támadt a végzetes rosszullét, amelyből nem volt visszaút. Azóta felnőtt egy generáció, amely már soha nem hallhatta őt hétvégenként a rádióban hangversenyekről beszámolni, kirajzott a Zeneakadémia zenetudományi szakáról seregnyi osztály, akiket már nem taníthatott. Egy-egy szakma berkeiben a halottakat ideig-óráig emlegetik, aztán napirendre térnek nemlétük ténye fölött: nincsenek érzelmek. Kroó György tartózkodóan kifinomult lénye azonban sokaknak máig fájón hiányzik, mert olyasmit képviselt, ami különlegessé tette. Minden tevékenységét – tanítást, könyvek írását, tudományos előadásait, kritikusi és szerkesztői munkáját is – a lehető legtermészetesebb módon volt képes átitatni emberi minőségével, s ez az emberi minőség – világszemlélete és magatartásformája – rendkívüli volt.
Kroó pályáján sok olyan világító fénycsóva akadt – nagy zeneszerzői életművek –, amelyek meghatározták gondolkodását. Ezek egyike Schumann. A saját személyes élete is némiképp schumanni módon indult: Schumann édesapjának könyvkereskedése és kiadója volt Zwickauban, az 1926-ban született Kroó György nagyapja és édesapja szintén könyvkereskedéssel foglalkozott Egerben; a bolt a város szellemi életének egyik fontos találkozóhelye volt. A két világháború közötti, békésnek induló eszmélés folyamatába brutálisan hasított bele a holokauszt: a Dobó István Gimnáziumban érettségit tett, a hegedűsnek készülő, tizennyolc éves fiatalember szüleit haláltáborban gyilkolták meg, ő maga munkaszolgálatból tért haza 1945-ben, hogy árván és kisemmizve megpróbálja újrakezdeni az életét. Akik ismerték, aligha kerülhették el a feltételezést, hogy ez a kataklizma tette olyan eltökélten humanistává, amilyen mindig, minden élethelyzetben volt.
Az elszenvedett nélkülözések és megpróbáltatások megbetegítették: mellhártyagyulladása és az ezt követő szanatóriumi kezelés mintegy másfél évet rabolt el az életéből. Ezután azonban végre következhetett a Zeneakadémia: Rados Dezső, a nagy hegedűpedagógus (Rados Ferenc édesapja) osztályába vették fel. Itt két tanév alatt kiderült: nem való hegedűsnek.
Fiává fogadta
A zene iránti elkötelezettsége azonban nyilvánvalóvá tette, hogy mégis a Zeneakadémián kell tanulnia, csak éppen most már a frissen alapított zenetudományi szakon, amelynek első, legendás osztályába került. A tanszakot Szabolcsi Bence és Bartha Dénes alapította, és a kezdeti időkben, mivel ekkoriban az etnomuzikológiai oktatás is igen erős volt, Kodály is egyik fontos tanáraként tevékenykedett. Rajtuk kívül olyan nagyságok tanítottak itt, mint Kókai Rezső, Gárdonyi Zoltán, Molnár Antal, Hammerschlag János, Bárdos Lajos.
Kroó számára a legfontosabb Szabolcsi, akiről haláláig végtelen szeretettel beszélt. „Kicsit a fiává fogadott”, mondta róla egy 1994-es rádióinterjúban. Nem véletlenül: a zsidó Szabolcsitól a holokauszt 1944-ben elvette Gábor fiát – az apját elvesztett fiú és a fiát elvesztett apa most a zene és a zenetudomány szeretetében egymásra talált. Kroó egész életében Szabolcsi-tanítvány maradt, zeneszemléletét, gondolkodásmódját, tanítási módszerét, értékrendjét és etikáját alapvetően meghatározta Szabolcsi Bence lénye és kisugárzása. Nem véletlen, hogy Szabolcsi 1973-ban bekövetkezett halálát követően ő lett a zenetudományi szak tanszékvezetője. És persze az sem véletlen, hogy élete alkonyán egyik nagy munkája egy hatalmas Szabolcsi-monográfia lett, amelyen sok éven át dolgozott, s amely a nagy zenetudós – az első modern értelemben vett hazai muzikológus – élettörténetéhez kapcsolva némiképp a magyar zsidóság históriájára, az asszimiláció, az antiszemitizmus, a holokauszt és a túlélés témaköreire is fényt vetett.
Kroó 1949 és 1951 között volt Rados Dezső hegedű szakos növendéke, majd 1951-től 1956-ig tanult a zenetudományi szakon. 1956-ban szerezte meg diplomáját – vagyis nagyon későn, 30 évesen. Nem fennkölt elhivatottság terelte a Magyar Rádióba: ott adódott állás, a zenei népművelési rovatnál, amelynek két évvel később a vezetője is lett. Az viszont már lényének magvához tartozott, hogy az új szituációban felismerte a misszió lehetőségét, és elkezdett a kodályi „legyen a zene mindenkié” gondolat szellemében dolgozni, évtizedekre meghatározva a magasrendű és tudományosan naprakész magyar zenei ismeretterjesztés műfajait, hangvételét és szemléletét. Munkája nyomán műsorok sokasága született és működött évtizedekig: A hét zeneműve, Új Zenei Újság, Hallgassuk együtt! – és sorolhatnánk. A rádiós Kroó azért kulcsfontosságú, mert Kroót tanárként, zenetudósként és zenei könyvek szerzőjeként csak a szűkebb szakmai vagy zenekedvelői körök ismerték, a rádiós azonban sokkal népesebb közönséget volt képes megszólítani: lényegében az egész magyar értelmiséget.
Schumann nyomában
Az Új Zenei Újságban elhangzott kritikái elemeztek, élményt közvetítettek, lelkesítően világítottak be a zene titkaiba, és minduntalan világossá tették, hogy a beszélő számára a művészet etikai kategória. Kroó a zenéről beszélve soha nem csupán hangokról, szakmai vagy esztétikai kérdésekről értekezett: mindig az élet, az ember sorskérdéseiről, hitéről, lelkiismeretéről. Ezért szerették és csodálták annyian, s ezzel magyarázható, hogy egy általa elemzett koncert még azok képzeletében is „megszólalt”, akik történetesen nem voltak jelen a szóban forgó eseményen. Az Új Zenei Újság címe sem véletlen: Schumann Neue Zeitschrift für Musikjának pontos fordításaként jelzi, hogy Kroó kinek a lábnyomában kívánt lépdelni, amikor zenekritikusként értékrendet választott. Hangvételében és gondolkodásmódjában jelen volt az a tisztaság és idealizmus, amely Schumannt, a zenei gondolkodót jellemezte.
Életre szóló, nagy témáiról azért érdemes szólni, mert elválaszthatatlanul hozzátartoznak portréjához. Beethovenről nem írt ugyan könyvet, de fontosak voltak Beethoven-órái, számára ugyanis Beethoven különleges jelentőségű alkotó volt. Nagy tanulmányt írt az úgynevezett „szabadító operáról”. Mozart operái is alapvető jelentőséggel bírtak számára. Schumann és Berlioz – fontos könyvtémái. Wagner életműve – élethosszig tartó zsinórmérték, a legfontosabbak egyike, egyúttal az elfogulatlanság próbaköve: Kroó az antiszemita Wagner zseniális remekműveit tárgyilagosan értékelve tanulta meg és demonstrálta a világ számára, hogyan függetlenítsük az alkotó személyét az alkotástól. Kései érdeklődése Liszt felé terelte. Hosszan, Wagnerhez hasonlóan életprogramszerűen foglalkozott Bartókkal, elsősorban a színpadi műveivel, de az életmű sok egyéb mozzanatával úgyszintén, s arra is képes volt, hogy amerikai kutatásainak eredményét a népszerűsítő Bartók-kalauzban dolgozza fel és tegye közkinccsé. Nagy témája volt a magyar kortárs zene, amelyet monografikus szinten dolgozott fel, de napi penzumként is recenzeált, az Élet és Irodalom hasábjain. Olyan kritikus volt, aki a számára fontos alkotók szószólója, műveik útjának egyengetője. A rádióhallgatók sok éven át hallgathatták értő, elemző és lelkesedéstől fűtött elemzéseit Kósa György, Kurtág György, Szőllősy András, Balassa Sándor új darabjairól.
Óriási munkabírással rendelkezett. Visszafogott volt, szemérmes, kissé zárkózott és némiképp rezignált. Kritikusként sok művészt ismert, de mindig igyekezett megtartani önmaga és a gyakorló muzsikusok társadalma között azt a három lépés távolságot, amely lehetővé tette számára, hogy objektív maradjon. Tőle nem hallottunk elfogult „barátkritikákat”. Ugyanakkor az előadóművészi teljesítményekről szólva éppolyan elragadtatott tudott lenni, mint kompozíciókat elemezve, ha új tehetségre akadt, vagy régiekkel találkozhatott újra. Felfedező hangon beszélt a fiatal Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András művészetéről, nagyra értékelte Ferencsik János, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patanè vagy Vásáry Tamás művészetét. Mindig emelkedetten méltatta Fischer Annie, Frankl Péter, Pauk György, Fenyves Loránd, Polgár László vagy Perényi Miklós koncertjeit, és különleges örömmel, a kincset találó aranyásó izgalmával hívta fel a közönség figyelmét a pályakezdő Kelemen Barnabás és Vashegyi György kivételes tehetségére.
Hatvannégy éves volt a rendszerváltozás idején. Az 1990-et követő években ismerősei, kollégái, volt tanítványai megfigyelhették csendes csalódottságát, amellyel az elszalasztott lehetőségeket, az új magyar demokrácia kiábrándító bukdácsolását, a kulturális élet felhígulását, a „minden eladó” elvtelenségének eluralkodását szemlélte. Szembesülnie kellett azzal, hogy eszméi egy idegen korban anakronisztikussá válnak és marginalizálódnak. Az is nyugtalanította, hogy ha nem is ismétli magát a történelem, bizonyos letűntnek hitt jelenségek visszatérnek. Az említett 1994-es interjúban az újra feltámadó antiszemitizmus réméről is szól néhány szót, kissé tanácstalanul és tétován, mint aki maga sem akarja elhinni, hogy az ordas eszmék a történelem torz fintoraként újra terítékre kerülhetnek.
Hiányzik? Nagyon. Halálával az emberi minőség egy fajtája távozott el a magyar zenetudományból és zenekritikából, minden bizonnyal örökre.
