Vajon miért érdekelte kevésbé Bach Händelt, mint fordítva? Mit gondolt Beethoven Mozartról, és utóbbi miért szólította papának Haydnt? Mekkora szíve volt Lisztnek? A legnagyobb zeneszerzők barátságainak és ellenszenveinek térképét rajzoljuk meg.
A barokk kor két legnagyobbja, Bach és Händel soha nem találkozott egymással. Händel kétszer utazott át Angliából Halléba Bach életében. Az első alkalommal, 1719-ben Bach, amint értesült Händel ottlétéről, postakocsiba ült és Halléba utazott – de mire odaért, Händelnek már hűlt helyét találta. A második alkalommal – a harmincas években – Händel hallei tartózkodása idején Bach lázas betegen az ágyat nyomta, de fiát, Wilhelm Friedemannt Halléba küldte egy szívélyes meghívással. Händel azt válaszolta, sajnálja, de nem tud átmenni Lipcsébe. Mindezt Christoph Wolff írja Bach-életrajzában, hozzátéve: úgy látszik, Händel nem volt annyira kíváncsi a másikra, mint Bach, aki fiatalon nagy távolságot is képes volt gyalog megtenni, hogy hallhassa az idős Buxtehudét.
Bach pár évvel idősebb kortársát, Vivaldit is nagyra becsülte, tanulmányozta és átdolgozta néhány művét – ám személyesen vele sem találkozhatott. Tényleges ismeretség, sőt barátság egyetlen hozzá méltó kortársához fűzte: a korábban lebecsült, s csak az elmúlt évtizedekben felismert jelentőségű zeneszerző, a Bachhoz hasonlóan rendkívül termékeny Georg Philipp Telemann volt ez a muzsikus, aki 1714-ben Bach második fia, Carl Philipp Emanuel keresztapja lett, és később a pályáján is segítette őt.
A zenetörténet egyik legszebb és legharmonikusabb alkotói barátsága Haydn és Mozart nevéhez fűződik. Noha közel negyedszázad volt köztük a korkülönbség, kitűnően szót értettek, és ami a legfontosabb: kölcsönösen irigység és gáncs nélkül, a legnagyobb elismeréssel és szeretettel viszonyultak egymáshoz. Haydn csodálta Mozartot – Mozart csodálta Haydnt. Tegeződtek, és Mozart „Papa Haydn”-nak szólította idősebb pályatársát. Megkapóan szép szavakkal ajánlotta Haydnnak hat remekbe szabott vonósnégyesét. (Akkoriban nem volt divat, hogy zeneszerző zeneszerzőnek ajánljon művet: a dedikációk címzettjei inkább főurak voltak – akik cserébe rendszerint meg is jutalmazták a komponistát.) Ha már a vonósnégyes műfajánál tartunk: Wolfgang és Joseph kvartettezett is együtt. 1784-ben, Bécsben Michael Kelly ír tenor, a Figaro házassága ősbemutatójának Don Curziója tanúja volt annak, amint négy zeneszerző: Haydn (1. hegedű), Dittersdorf (2. hegedű), Mozart (brácsa) és Vanhal (gordonka) játszik egy vonósnégyesben. Négy ilyen alkotó egy kvartettben: ez lehetett minden idők legizgalmasabb kamaraegyüttese. Meghallgatnánk…
Beethoven szeretett volna Mozarttól tanulni, de mire a szépreményű ifjú zeneszerzőként Bécsbe érkezett, a nagy előd már halott volt. Be kellett érnie Haydnnal. Mester-tanítványi kapcsolatuk 1792-ben kezdődött, de nem jöttek ki olyan jól egymással, mint Mozart és Haydn. Haydn nagyon elfoglalt volt akkoriban, kevés ideje jutott Beethovenre, aki hamar elégedetlenné vált, és – titokban, hogy Haydn ne tudja meg – másoktól is elkezdett leckéket venni. Konfliktusuk is támadt: Beethoven (később éppen Haydnnak ajánlott) három korai zongoratriójára Haydn bíráló megjegyzéseket tett, s ezt az önérzetes fiatal komponista soha nem bocsátotta meg. Egyszer állítólag így fakadt ki: „Soha nem tanultam semmit Haydntól!”
Isteni szikra
Beethoven és a nála huszonnyolc évvel fiatalabb Schubert sok éven át egy városban élt, de máig találgatások tárgya, hogy ismerték-e egymást, találkoztak-e. A két zeneszerző köreihez tartozó személyek visszaemlékezései ugyanis ebben a tárgyban ellentmondanak egymásnak. Valószínűnek látszik, hogy legalább háromszor találkoztak, és természetesen mindig úgy, hogy Schubert tette tiszteletét az általa bálványozott Beethovennél. Egy alkalommal elvitte neki egy művét, amelyet neki dedikált – ez valószínűleg 1822-ben történt. Két évvel később újabb vizit zajlott le. A jelek szerint soha nem kerültek igazán közvetlen viszonyba, bár Beethoven felismerte és dicsérte Schubert zsenialitását. Az utolsó találkozás 1827-ben lehetett: Schubert és barátja, Anselm Hüttenbrenner meglátogatta a már halálos beteg, ágyban fekvő Beethovent. Anton Schindler, Beethoven titkára, állítólag Schubert-dalok kottáit adta a haldokló kezébe, aki a műveket átolvasva kijelentette, hogy „Schubertben ott az isteni szikra”. Beethoven temetésén a koporsóvivők között – többek közt Johann Nepomuk Hummel, Franz Grillparzer és Carl Czerny mellett – Schubertet is láthatta a hatalmas tömeg (a beszámolók tízezer és harmincezer közötti létszámú gyászolóról beszélnek), amely összegyűlt Bécsben, hogy búcsút vegyen a 9. szimfónia alkotójától.
A bécsi zeneszerző, Antonio Salieri – akinek „Mozart gyilkosaként” való befeketítésében évszázadokon át többen is részt vettek Puskintól és Rimszkij-Korszakovtól Peter Shafferig és Miloš Formanig – nem irigy, kisszerű féltehetség volt, hanem kiemelkedő képességű alkotó és nagylelkű ember. Minden jel arra mutat, hogy Mozarttal a kezdeti rivalizálást követően inkább jó kapcsolatban voltak, és Salieri nemegyszer segítette is Mozartot: amikor 1788-ban udvari karmesterré nevezték ki, ahelyett, hogy új, saját művel rukkolt volna elő, a Figarót kezdte próbálni, és amikor 1790-ben II. Lipót koronázási ünnepségeire utazott, poggyászában nem kevesebb, mint három Mozart-mise lapult. Még közös kompozíciójuk is készült: a Per la ricuperata salute di Ofelia című ének-zongora kantáta, amellyel a Figaro Susannája, az angol szoprán, Nancy Storace színpadra való visszatérését kívánták megünnepelni. Ami azonban a legfontosabb: Salieri tanította Beethovent, Johann Nepomuk Hummelt, Schubertet és Liszt Ferencet – a gyermek Schubertet kiváltképp áldozatkészen pártfogolta.
„Virágok közé rejtett ágyúk”
A zeneszerző-barátságok igazi nagy korszaka a szenvedélyes 19. században virradt fel. Ekkor aztán valóban sok barátság keletkezett nagy alkotók között. A romantika két „hivatásos barátja”, az a két zeneszerző, akinek a legnagyobb tehetsége és hajlama volt mások kvalitásainak elismerésére: Schumann és Liszt. Schumann barátsága Mendelssohnnal éppolyan megindító és példamutató, mint Haydn és Mozart kapcsolata, csak éppen ez a két zeneszerző egy generációba is tartozott, viszonyuk pedig valóságos testvériség volt: véd- és dacszövetség, két hasonló esztétikát valló, hasonlóan tiszta gondolkodású, jellemes és gáncstalan művész egymás iránti feltétlen lojalitása. De Schumann sok más kortársa tehetségét is elismerte: például Chopinét, akiről páratlanul tökéletes zenei portrét is rajzolt a Karneválban, s akinek zenéjét rendkívül találóan a „virágok közé rejtett ágyúk” hasonlatával jellemezte. Liszttel is jó barátságot ápolt: 1839-ben neki dedikálta legnagyobb zongoraművét, a C-dúr fantáziát – Liszt ezt a gesztust viszonozta méltón, amikor 1853-ban Schumann-nak ajánlotta a h-moll szonátát. És persze ne feledjük: a 43 éves Schumann 1853-ban, Düsseldorfban pártfogásába vette, barátjául fogadta és Új pályák című lelkes, felfedező cikkében be is mutatta a világnak az akkor húszéves Brahmsot, aki haláláig barátja és követője maradt.
A másik nagy „hivatásos barát”, Liszt a zenetörténet legönzetlenebb, legáldozatkészebb és leginkább nagylelkű alakja. Rendkívüli nyitottság jellemzi: minden értéket felismer, befogad és aktívan népszerűsít, hol karmesterként, hol zongoraművészként, hol zeneszerzőként átiratok és parafrázisok komponálásával. Bensőséges barátság fűzi Berliozhoz, Schumannhoz, Mendelssohnhoz, Chopinhez, de elismeri Borogyin, César Franck, Saint-Saëns tehetségét is. Legizgalmasabb barátsága az önző és önimádó Wagnerhez fűzi – nagyon sokat tett a wagneri életmű sikeréért, míg Wagner alig viszonozta pályatársa önzetlenségét. Az öreg Liszt borzongatóan modern, előremutató műveit egyáltalán nem is értette, lesajnáló megjegyzéseket tett rájuk.
A zenetörténet egyik torokszorító jelenete is az alkotók közti rokon- és ellenszenvvel kapcsolatos. 1882, Velence: Liszt Wagnernél vendégeskedett a városban. Úgy hozta a véletlen, hogy ugyanekkor Verdi is Velencébe érkezett. Liszt egész pályafutása során nagyra becsülte nemcsak Wagnert, de Verdit is – több operájának részleteiből komponált nagyszerű zongoraparafrázisokat. Verdi szerette volna megtisztelni Wagnert a látogatásával, a Ring alkotója azonban elfoglaltságaira hivatkozva elzárkózott ettől. Egy este Liszt és Wagner az operából kilépve megpillantották a velencei este sötétjében Verdit. Liszt odament volna hozzá, hogy személyesen is megismerje az alkotót, aki iránt egész pályája során csodálatot érzett – de Wagner jelenléte miatt ez a baráti kézfogás elmaradt, és más alkalommal sem valósult meg soha.
„A kis Modernszkij”
A zenetörténet speciális barátságai alkotói csoportosulások formáját öltik. A két leghíresebb: az orosz Ötök (Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov) és a francia Hatok (Auric, Durey, Honegger, Milhaud, Poulenc, Tailleferre). Ezek a körök nemcsak a közös művészi célkitűzésekről szólnak, hanem az emberi rokonszenvről, egymás sorsában osztozásról is. Hasonló kört alkotott a „második bécsi iskola”, Arnold Schönberg és két tanítványa, Alban Berg és Anton Webern. Ezeket a közösségeket kötőanyagként az esztétikai elvek azonossága erősítette.
Még érdekesebb, ha olyan alkotók között tapasztalunk érdeklődést, akik egymástól eltérő módon gondolkodnak. Tudott-e kapcsolatot találni a komoly a könnyűvel? Brahms a 19. század egyik legkomolyabb (néha egyenesen komor hangú) zeneszerzője volt, mégis rajongva lelkesedett ifj. Johann Strauss, a valcerkirály keringőiért, és Bad Ischlben nyaralva szívesen időzött a mai popsztárokét előlegező népszerűségű kollégája társaságában. És van-e példa arra, hogy a hagyományos érdeklődik a modern iránt? Puccinit izgatta Schönberg zenéje, az 1920-as években meghallgatta a Pierrot Lunaire egyik előadását, és találkozott is Schönberggel. Puccini halála után Schönberg azt mondta: „Büszke vagyok arra, hogy ez a nagy ember érdeklődött irántam!”
A rokonszenv és empatikus figyelem mellett persze ott találjuk a zenetörténet nagy alakjai között gyakran megnyilvánuló idegenkedést, a másik értékeinek elutasítását, olykor az utálatot is. Brahms és Liszt, Wagner és Brahms között emberi és esztétikai értelemben is mély szakadék tátongott. Brahms fiatalon elszunyókált, miközben Liszt a h-moll szonátát zongorázta neki. Amikor Wagner megtudta, hogy Brahms tulajdonába került a Tannhäuser egyik részletének kézirata (az autográfot Brahms a zongoraművész Carl Tausigtól kapta ajándékba), indulatos levélben követelte vissza az ereklyét – vissza is kapta, udvarias válasz kíséretében. Schönberg és Stravinsky már-már gyűlölte egymást. Három szatíra című kórusművében Schönberg saját szövegű gúnyverset zenésít meg, melyben „A kis Modernszkij” bubifrizurát vágat magának. „Egész jól áll neki! Mint egy valódi álhaj! Mint egy paróka! Tisztára – ahogyan azt a kis Modernszkij elképzeli –, tisztára Bach papa!” A vers Stravinsky neoklasszicizmusán élcelődik. Mindez nem zavarta Stravinskyt abban, hogy öregkori stílusváltása idején szeriális műveket alkosson – áttételesen Schönberg nyomdokába lépve.
A nagy zeneszerző-barátságok között nem hagyható említés nélkül Bartók és Kodály életre szóló szövetsége. Pedig ők sem gondolkodtak mindenben egyformán: Bartókot a hegedű-zongora szonáták komponálása táján foglalkoztatta a schönbergi dodekafónia, és érdeklődéssel figyelte Stravinsky művészetét is – utóbbira elismerőn reflektált a 2. zongoraverseny feltűnő Tűzmadár-idézetével. Vele ellentétben Kodály idegenkedett Stravinsky próteuszi átlényegüléseitől, Schönberg alkotásait pedig nem tartotta maradandónak. Írásaiban mindkettejükről távolságtartón vagy negatívan nyilatkozott.
