Gordon McPherson: Western darlings című zenekari munkája invenciózus, jól hangszerelt, a kelleténél talán némileg hosszabb, de mindenképpen hatásos nyitószám volt. Rövid, néhány hangos motívumokra, könnyen megjegyezhető frázisokra épülő, többnyire pergő ritmusú, jól formált zene. A hangverseny öt műsorszámából négy vetítéssel egészült ki. Ez is jelzi, hogy mind a házi szerző Andriessen, mind az együttes szívesen keres kapcsolatot a társművészetekkel, legyen az tánc, színház vagy mozgókép. Sajnos ez a kapcsolat időnként csupán a jól-rosszul sikerült filmkísérőzenékben merül ki. Ilyen volt az 1973-ból való On Jimmy Yancey, ahol sem a némafilm - két korabeli gőzmozdony összeütközése -, sem az azt "kommentáló" zene nem okozott katarzist. Az érdektelen képsorokhoz többnyire alig-alig kapcsolódó, archaizáló, eklektikus zenei aláfestés társult. Másképpen volt könnyű fajsúlyú a zenekar két tagjának animációs rövidfilmekhez komponált zenéje. A meglehetősen egysíkú, egyértelműen funkcionális filmzenék a Cartoon Network tizenkettő egy tucat, poénra kihegyezett, minden stílust magában foglaló zenei világát testesítették meg. A rövidfilmek egy részét félplayback módon adták elő, így az élő zene és az előre rögzített hangok keveredése nem kívánt akusztikai felemásságot (is) okozott.
Az est kétségkívül legnagyobb érdeklődésre számot tartó produkciója Andriessen és Greenaway közös filmje, az M is for Man, Music, Mozart volt.
Mozart halálának bicentenáriuma alkalmából hat filmkészítő és hat zeneszerző kapott megbízást egy-egy félórányi műalkotás létrehozására. Peter Greenaway miután szakított egykori munkatársával - az általa szintén világhírűvé vált -, Michael Nymannal, hasonló kaliberű és főleg stilárisan nagyon hasonló zenét komponáló szerzőt keresett és talált Andriessen személyében. A film műfaját operafilmként határozták meg, de ez ne tévesszen meg senkit, ez egy hamisítatlan
Greenaway-film
Ahol a zene fontos, megkockáztatom, meghatározó eleme a számtalan síkon zajló audio/vizuális happeningnek, de mégis csupán egyetlen összetevője. A tánc, a mozgásszínház, a kalligráfia, a hihetetlen díszletek, jelmezek, az egymásra fényképezés, az áttűnések, az információk folyamatos özöne, mely mára a rendező védjegyévé vált, egy pillanatra sem engedi megpihenni a nézőt. De Greenawaynek nyilvánvalóan nem is állt szándékában lazítani a gyeplőn. Andriessen is bírja szuflával - hogy őszinték legyünk, ebben a stílusban nem olyan nehéz kihúzni 10-20 percet - és ötlettel. A legkevésbé sikeresek a Mozart-allúziók, melyek olyan egyértelműek, az idézetek olyan hivalkodóan nem oda illőek, hogy inkább zavarba jön a néző/hallgató, mintsem a ráismerés örömével kapná fel a fejét. A zenekar korrekten, jól érzékelhetően hatalmas rutinnal adta elő a művet, s csupán az énekszólót prezentáló Adrienne West képzetlennek tűnő, hamiskás hangjával tudtam nehezen megbarátkozni. Hogy ezek után mi szükség volt az Y Después című, `83-ban készült, nehezen követhető, értelmezhető animációs film levetítésére, nehéz lenne megmondani.
A hollandus tehát jött és látott. Mi pedig győztük.
- tépé -
Trafó, november 8.
