Katharina Wagner méretes követ hajított a magyar operajátszás képzeletbeli állóvizébe. A Wagner dédunoka Lohengrin-értelmezése ugyanis olyan, mint maga a politika. Tetszik, nem tetszik, szeretjük, gyűlöljük, de kénytelen-kelletlen közünk van hozzá. A színpadon kegyetlen pontossággal végiggondolt, következetesen végigvitt kelet-európai rendszerváltó anzikszot láthatunk annak minden hitével, reményével, csalódásával. Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk - súgja az előadás. Az ifjú rendezőnő és csapata a nyolcvanas évek végi NDK-ba helyezte a helyszínt. Katonás pártfunkcionáriusok, hatalomféltő diktátorok és hatalomra vágyó új kiskirályok versengése ez. Kint a lázongó tömeg már csak a csodában bízik, s a csoda - természeténél fogva - be is következik. A sorompók megnyílnak, s a Trabantok, Wartburgok büszke tulajdonosai a falon túl keresnek boldogulást. Ortrud és Telramund eltűnni látszik a politikai süllyesztőben, hogy átadják helyüket a múlt nélküli új politikai erőknek. A bútorokat újrafestik, a falakat leborítják,
a szocreál öltönyöket
márkás ruhadarabok váltják. Hogy a zakók alatt ugyanazok ülnek? Hiszen ez errefelé így természetes. Sem a népből, sem az aparatcsikokból nincs második szereposztás. Lohengrinről gyorsan kiderül, hogy ő sem különb elődeinél (miért is lenne az?), s múltja nem annyira patyolattiszta, mint amennyire titkolnivaló. Két állandó szereplője is van a drámának. Az egyik Henrik király, a másik egy koldus, aki Madách főhőséhez hasonlóan kívülállóként szemléli a változásokat. Igazából mindkettőnek közömbös, mi történik körülöttük. Az ő helyzetük, szemszögük állandó. Legalábbis a slusszpoénig.
Értelmezhető-e így is Wagner meséje? A válasz rövid gondolkodás után egyértelmű igen. A valódi kérdés az, hogy végigvihető-e Katharina Wagner rendszere az egész operán, s az "originális" ötlet sugall-e valódi mondanivalót, vagy megmarad üres extravaganciának? A második kérdésre adott igenlő válaszból következik az első kérdésre is a felelet. A rendező ugyanis nem (feltétlenül) a szövegkönyvet, hanem Wagner operájának lényegét állítja színpadra. Valódi emberi drámákat, valódi emberi viszonyokat, valódi reményt és valódi kiábrándult csalódást. Úgy, ahogy megéljük nap nap után. Aprólékosan kidolgozott figurái, helyzetei ismerősen szerethetők/gyűlölhetők. Akárcsak hősei, ő is ügyesen használja a technika adta lehetőségeket. Videoprojektoron láthatjuk a pártkongresszusokról jól ismert, papírból is csak dadogva olvasó nagyvezért, a forradalom képeit, később Lohengrin propagandafilmjét - hattyúetetéssel (!) -, majd kicsivel később egyszerre élvezhetjük az eseményeket a színpadon és "élő kapcsolásban", egy tévékamera képkivágatában. A rendezőnő mindent tud a hatásmechanizmusokról. A második felvonás nagyobbik részében a háttérben Lohengrin píárfilmje pereg végtelenítve. "Spontán" találkozások a parkban nyugdíjasokkal, fiatalokkal, gyerekekkel és kutyákkal, rövid gyárlátogatás és sajtótájékoztató. Az ismerős képsorozat keményen ellenpontozza Telramund és neje családi vitáját, majd később Elza és Ortrud kettősét. Kezdetben még a filmet nézzük. Másodjára már egy kicsit bosszant az ismétlés, harmadjára viccesnek tartjuk, negyedjére már alig figyelünk, míg egyszer csak azt vesszük észre, hogy anélkül folyik a vizuális és
politikai környezetszennyezés,
hogy akár csak egy pillanatra is odafigyelnénk rá. Az újdonság varázsát veszti, megszokottá, értelmetlenné válik. Katharina Wagner könnyedén veszi a dramaturgiai csúcspontokat is. Lohengrin a forradalmi tömegből, a "semmiből" tűnik fel, hogy hattyúmintás aktatáskáját himbálva kierőszakolt választásokon mondasson a néppel istenítéletet.
Páratlanul jó szereposztás szolgálta az előadást. Fried Péter évek kemény munkájával nőtte ki magát igazi nagy formátumú énekessé. Hangja erőteljes, alakítása kiváló. Joviális Henrik királya a klasszikus túlélő prototípusa. Lohengrint Kiss B. Attila énekelte. Bájgúnár szerencselovagként kezdi, hogy bukott politikusként végezze. Hanggal egészen a harmadik felvonás végéig bírta, itt aztán elfogyott a készlet. Akárcsak az egyébként is határesetként működő, de gesztusaiban, játékmódjában, színpadi jelenlétében verhetetlen Marton Évának Ortrud szerepében. Hangja lebegése időnként megközelíti a kritikus mértéket, de annyira erős figura, hogy ezt is megbocsáthatjuk neki. Váratlan élményt jelentett Perencz Béla (Telramund) alakítása. Az első felvonásban még talán spórolt a nagyjelenetére, és nem sokat mutatott, de a második felvonásbéli dührohama mintha helyre tette volna a hangot, s ettől kezdve kimagasló teljesítményt nyújtott. Sümegi Eszter most is, sokadszor bizonyította, hogy több mint kiváló énekesnő. Bár Elza szerepéhez már a puszta hangi kvalitás sem kevés, ő még rá tudott tenni egy lapáttal színészmesterségből is. Ahogy döbbent tekintettel fedezi fel saját arcát egy Valentin-napi konfettis szívbe zárva, óriásplakátként a tömeg fölött, azt tanítani kellene. Cserhalmi Ferenc úgy is, mint sajtószóvivő szereposztásbeli - megkockáztatom, színpadi - tévedés. A zenekar Jurij Szimonov pálcája alatt messze önmaga felett teljesített. Kidolgozott hangzás, gyönyörű vonós hangok, szinte hibátlan rézfúvók jellemezték a négy és fél órás előadást.
- tépé -
Erkel Színház, május 8.
