a sodró lendület,
a minden érzést megmutatni akarás jellemzi. Hangszerelése szokatlanul változatos, kiegyenlített és elég áttört ahhoz, hogy az énekhang megéljen fölötte/mögötte. Kifejezetten jól sáfárkodik a sokszor elcsépelt ütőhangszerekkel, ezen belül is a szinte vezérmotívumként funkcionáló (Leonardo, illetve a lovas vágták) kisdobbal. A zenekar Puccinitől ellesett módon hol kopulázza az énekszólamot, hol "egyszerűen" kíséri azt. Igazi többszólamúság elég kevés található az operában. Sem klasszikus kettős, sem zenekar-énekes duó nem gazdagítja a formálást. Ha egy-egy pillanatban fel is csillan ez utóbbi lehetősége, s a zenekar komolyabb önálló anyagot kezd játszani, Szokolay mintha féltené a szövegérthetőséget, hőseit inkább énekbeszédre kényszeríti. A hatvanas években ez még igazi avantgárd újításnak számított, ma már fáradt megoldásnak - sőt megoldatlanságnak - tűnik.
A rendező, Kovalik Balázs a háromfelvonásos operából bő másfél órás, dramaturgiailag jól felépített, feszes tempójú előadást hozott létre. Iskolapéldáját adja, hogy miként lehet egy sokszor eltemetett, avíttnak mondott műfajt a mai elvárásoknak megfeleltetni, bebizonyítja, hogy az opera nem feltétlenül statikus, szépen felöltöztetett bábuk énekeltetése, hogy minimális eszközökkel, egyszerű, de szimbolizmusa mellett is funkcionális díszletben katartikus színházat lehet csinálni. Horgas Péter díszlete, mely első - felületes - pillantásra egy gördeszkapálya és egy óriási alumíniumkeret találkozását juttatja eszünkbe, a fém és a fa, az ezüst és a fekete kombinációjával korántsem rideg, inkább félelmetes játszóteret alkot. Az ívesen önmaga fölé visszakanyarodó félholdat formázó színpadcsík és a mögötte a sci-fik világából ismerős oldalmozgású - guillotine-t (?), késpengét (?) imitáló - tolóajtókkal, illetve az ellentétes várhídként föntről lefelé mozgó kapuval tökéletesen tagolja a teret, a valós és játékidőt. De Kovalik nem sok időt enged a nézelődésre, kicsapongó gondolkodásra. Erősen fogja a nézőt, s kicsit úgy vagyunk vele, mintha egy álombeli sötét barlangban követnénk a messze előttünk pislákoló fényt. Nem nagyon van más választásunk; jobb, ha megyünk utána. Kovalik kevés eszközt használ, de aprólékosan kidolgoz minden pillanatot. Világítástechnikából már a darab legelején bemutatót tart, s bár visszafogottan él ennek lehetőségeivel, amikor használja, annak súlya van. A kórust, mely mindvégig a hátsó színpadon marad, markánsan irányítja, a zanzásított zenedráma csúcspontjait pedig hihetetlen erővel jeleníti meg. Jánoskúti Márta jelmezei feketék. Mert ez egy fekete-fehér dráma, nem vitás. Csakhogy az egyforma mozgású, egyforma hangú (a legtöbb női szerep szoprán hangra íródott) szereplők, ha egyforma ruhában is vannak, a mezei néző számára igen könynyen összetéveszthetők. Tudom én - vagy legalábis gondolom -, hogy mindez akár koncepció is lehet, hisz nem véletlen az Anya és a Halál szerepének egy énekessel való megszólaltatása sem, de akkor is túl sok értékes időt rabol el a nézőtől a szereplők, a történés azonosítása, ami alatt óhatatlanul kiesik a neki szánt, vagyis megfigyelői szerepből.
A legkiemelkedőbb színpadi teljesítményt minden kétséget kizáróan
a kórus
adta. Évek óta nem hallottam ennyire tisztán és szépen (!) szólni a kórust. Ha az új karigazgatóé az érdem, úgy máris érdemes volt leszerződtetni, ha elődjét illeti a dicsőség, úgy elmondhatja, hogy nem dolgozott hiába. Sajnos a szólisták teljesítménye már sokkal heterogénebb. Ráadásul igen nehéz egzakt véleményt mondani, hisz ha van opera, melyben nem egyértelműen a szép éneklés a lényeg, sokkal inkább a színészi játék, a drámaíró-zeneszerző-rendező által megálmodott előadási mód, akkor a Vérnász ebbe a kategóriába tartozik. Szinte valamennyi énekesre igaz, hogy az angol nyelvű feliratozás nélkül komoly nehézségbe ütközött volna szavaik értelmének megfejtése. Az érthető éneklés - úgy látszik - nem követelmény ma a magyar operaszínpadon. Nagy kár. Az operában ugyanis nemcsak az fontos, hogy miként, hanem az is, hogy mit mondanak. A nők teljesítménye egységesen jobb volt, mint a férfiaké. Kovács Annamária (Anya/Halál) vagy Balatoni Éva (Szomszédaszszony) ha nem is különösebben megrázóan, de korrektül teljesített. Rálik Szilvia (Menyasszony) előadása változó minőségű volt, míg Wierdl Eszter (Feleség) messze kimagaslott az egész mezőnyből. Talán ő volt az egyetlen, aki kilépett (?) túlnőtt (?) a stilizált drámán, s valódi tragédiát interpretált az elhagyott, megcsalt feleség szerepében. Vadász Dániel Vőlegénye súlytalan figura - egy-egy szavas mondataiból nehéz lenne megállapítani énekesi kvalitásait - míg Réti Attila (Leonardo) igazi csalódás. A szerepformálással semmi gondom - tetszett az eltáncolt késpárbaj is -, na de a hang! Illetve annak komoly hiánya erősen megkérdőjelezi (pálya)alkalmasságát.
Oberfrank Péter jó ismerője a partitúrának, hiszen a szegedi előadás is az ő pálcája intésére szólalt meg. Az operaház egykori korrepetítora most lemondott szegedi operaigazgatóként tért vissza és aratott kétségtelen szakmai sikert. Oberfrank Péter sohasem lesz sztárkarmester. De igen jó karmester lehet belőle. Ha kap elég feladatot. Most bizonyított.
A Vérnász, mely minden hiányosságával együtt a Magyar Állami Operaház egyik legerőteljesebb előadása, ebben a szezonban összesen négy alkalommal tekinthető meg. Nem túl nagy luxus ez?
- tépé -
