Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.

Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.

Tulajdonképpen nem is baj, hogy a különböző beharangozókon kellően felbosszantottam magam, mert így csak kellemes meglepetés érhetett. És ért is. Heiner Goebbels színháza ügyesen ötvözi a dzsesszt a rockkal, az avantgárdot a klasszikával, a zenét - és annak minden megjelenési formáját - a látvánnyal. A Prométheusz erőszakos megszabadítását elmesélő szöveget (Heiner Müller munkája) két zenész és egy színész, valamint hangszalagról bejátszott különböző zenei anyagok teszik "hallhatóvá". Az ütőhangszereket David Moss kezeli, s ha jól vettem ki, ő játssza Prométheuszt is, míg a zongoránál és az azt körülvevő valamennyi hangszernél magát a szerzőt tisztelhettük. A színész-rendező André Wilms mesélőként minimális eszközökkel, de mindvégig élvezetesen tolmácsolta a történéseket. A billentyűs, illetve ütőhangszerek szerepe a szövegek alatt erősen redukált, narratív, hangulatfestő. Ha módja van rá, Goebbels szívesen kalandozik a kortárs dzsessz világába is, és ezek többnyire klasszikus módon szép, helyenként akár meditatívnak is nevezhető részek. A hangszalagról beadott katonai induló kollázsok vagy a heavy metalos, hard rockos pillanatok "klasszikus összefüggéseket roncsoló", elidegenítő hatását viszont inkább csak érzem, mint értem.

Az idei fesztivál az emberi hang köré szerveződött. Nyilván ennek örömére hívták meg ezt az eredetileg 1980-ban keletkezett - akkor még rádiójáték formáját öltött - produkciót. Csakhogy. Ha nem vagy csak igen töredékesen értem a francia szöveget, mely az ismertető szerint "fantasztikusan groteszk", ha egyáltalán nem vagy csak igen-igen kis részben értem, hogy ezekből mit és hogyan sző tovább a zene, akkor legfeljebb a hogyant fogom megérteni, a miértet aligha. Kicsit úgy éreztem magam, mint sok százezer honpolgár a kilencvenes évek legelején, amikor a régen áhított műholdas tévék beköltöztek a lakótelepi otthonokba. Tátott szájjal néztük a török időjárás-jelentést vagy a németül nyomozó Bruce Willist. Az új-analfabetizmusunkból származó dramaturgiai fehér foltokat aztán fantáziánkkal próbáltuk kiszínezni.

Mindezek ellenére az egyórás produkció a maga színpadi folyamatával, a mindig új és újabb ötletekkel operáló megoldásaival nem volt érdektelen. S talán segített közelebb kerülni Stockhausen, Ligeti vagy Eötvös zenei/színpadi gondolkodásmódjához is.

- tépé -