Zenés színház: Értelem és érzelem (Prométheusz alászállása a Trafóban)

  • - tépé -
  • 2003. február 20.

Zene

Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.
Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.

Tulajdonképpen nem is baj, hogy a különböző beharangozókon kellően felbosszantottam magam, mert így csak kellemes meglepetés érhetett. És ért is. Heiner Goebbels színháza ügyesen ötvözi a dzsesszt a rockkal, az avantgárdot a klasszikával, a zenét - és annak minden megjelenési formáját - a látvánnyal. A Prométheusz erőszakos megszabadítását elmesélő szöveget (Heiner Müller munkája) két zenész és egy színész, valamint hangszalagról bejátszott különböző zenei anyagok teszik "hallhatóvá". Az ütőhangszereket David Moss kezeli, s ha jól vettem ki, ő játssza Prométheuszt is, míg a zongoránál és az azt körülvevő valamennyi hangszernél magát a szerzőt tisztelhettük. A színész-rendező André Wilms mesélőként minimális eszközökkel, de mindvégig élvezetesen tolmácsolta a történéseket. A billentyűs, illetve ütőhangszerek szerepe a szövegek alatt erősen redukált, narratív, hangulatfestő. Ha módja van rá, Goebbels szívesen kalandozik a kortárs dzsessz világába is, és ezek többnyire klasszikus módon szép, helyenként akár meditatívnak is nevezhető részek. A hangszalagról beadott katonai induló kollázsok vagy a heavy metalos, hard rockos pillanatok "klasszikus összefüggéseket roncsoló", elidegenítő hatását viszont inkább csak érzem, mint értem.

Az idei fesztivál az emberi hang köré szerveződött. Nyilván ennek örömére hívták meg ezt az eredetileg 1980-ban keletkezett - akkor még rádiójáték formáját öltött - produkciót. Csakhogy. Ha nem vagy csak igen töredékesen értem a francia szöveget, mely az ismertető szerint "fantasztikusan groteszk", ha egyáltalán nem vagy csak igen-igen kis részben értem, hogy ezekből mit és hogyan sző tovább a zene, akkor legfeljebb a hogyant fogom megérteni, a miértet aligha. Kicsit úgy éreztem magam, mint sok százezer honpolgár a kilencvenes évek legelején, amikor a régen áhított műholdas tévék beköltöztek a lakótelepi otthonokba. Tátott szájjal néztük a török időjárás-jelentést vagy a németül nyomozó Bruce Willist. Az új-analfabetizmusunkból származó dramaturgiai fehér foltokat aztán fantáziánkkal próbáltuk kiszínezni.

Mindezek ellenére az egyórás produkció a maga színpadi folyamatával, a mindig új és újabb ötletekkel operáló megoldásaival nem volt érdektelen. S talán segített közelebb kerülni Stockhausen, Ligeti vagy Eötvös zenei/színpadi gondolkodásmódjához is.

- tépé -

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.