Kár lenne még temetni a (zene)kultúrát egy olyan városban, ahol két egymást követõ este olyan színvonalú hangversenyeket hallgathatunk, mint május végén a Kongresszusi Központ akusztikai szempontból sokszor elátkozott nagytermében. Nem tudom, hogy a helyszín választotta a mûsort, vagy a mûsor követelte ki magának a nagy légterû hangversenytermet, de tény, hogy jól döntött a Budapesti Fesztiválzenekar vezetése, amikor Mahler
gigantikus méretû
utolsó szimfóniáját nem próbálta meg beszuszakolni a Zeneakadémia klasszikus épületébe. Ugyanakkor örök rejtély marad, hogy milyen szerepet szántak ebben a párosításban Bartók III. zongoraversenyének. Richard Goode, a jó nevû amerikai zongoramûvész egy cseppet sem volt könnyû helyzetben, amikor éppen ezt a mûvet, éppen ezzel a zenekarral s - mondhatnánk - éppen ennek a közönségnek próbálta meg (újra) értelmezni. Hiszen etalonnak tekinthetjük Kocsis korábbi elõadásait vagy azokat a lemezfelvételeket, melyeket az egykori zenekar-alapító vagy némileg késõbb Schiff András neve fémjelez. Goode nem kísérletezett az újraértelmezéssel, nem akarta a klasszikus remekmû csak általa felfedezett egészen új, eddig ismeretlen oldalát megmutatni. Megelégedett a szimpla reprodukcióval. És ez itt kevés. Játéka szolid, visszahúzódó, mentes az indulati kitörésektõl. Zongorahangja kissé fakó, s igazán szép hangszíneket csupán a második tételben mutatott. Túl az "akcentussal" megszólaló magyaros deklamáción - melyet kénytelenek vagyunk elfogadni minden külhoni zongoristától -, mindvégig adósunk maradt a játékossággal éppúgy, mint a szilaj lendülettel, a fugato õrült rohanásával.
Mahler IX., "halálszimfóniája" a maga 80 percével zenekart és közönséget egyaránt próbára tevõ vállalkozás. Elõrebocsátom, hogy 29-én este kettejük közül csak a zenekar vitte át a képzeletbeli lécet. A halála elõtt nem sokkal, betegen, lelkileg összetörve, egész évi munkától megfáradva papírra vetett négy tétel maga a búcsúzás. Búcsú a romantikától, az álmoktól, a tizenkilencedik századtól és nem utolsósorban magától az élettõl. Mahler számot vet az évek során felhalmozódott kulturális emlékhalmazzal, s átértelmezve, idézetekkel, utalásokkal, gúnnyal, öniróniával és szentimentalizmussal megfûszerezve tálalja az emberiség elé. Lázadás a sors ellen és beletörõdés az elfogadhatatlanba. E kettõsség között vergõdik négy tételen át. Mindezt kimeríthetetlennek tûnõ dallami invencióval, zseniális hangszereléssel, tuttik és szólók, nyers és puha hangzások váltogatásával teszi. A számtalan szeszélyes ötlettõl vezérelt mû elõadásában kompozíció és interpretátora egyenrangúvá váltak. Egyetlen pillanatnyi lankadás nélkül, hihetetlen koncentrációval, ritkán hallható érzelmi gazdagsággal szólalt meg a szimfónia. Pazar kürtszólókat, feledhetetlen fafúvókat, színgazdag vonóskart hallhattunk. Valódi nyers forték és alig hallható pianók között vezetett az út a végsõ elszakadáshoz. Soha életemben nem hallottam még hangversenyteremben ilyen hajszálnyi vonósszólamot. Ahogy (Bernsteint idézve) a pókháló finomságú fonalak egymás után foszlanak szerte. Az utolsó öt perc ebben a transzcendens, anyagtalan utazásban telt. Volna. Ha a belénk szorult csendet nem törik szét durván krákogó köhögéssel. Kár volt érte.
Másnap ugyanaz a terem, ugyanaz a zongora, de megkockáztatom, legalábbis részben másik közönség. Kocsis Zoltán tizennegyedik éve tart születésnapi hangversenyt a Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálat javára. Az is hagyomány, hogy a magyar zenei élet legjobbjait hívja vendégül erre az eseményre. Idén Kelemen Barnabás volt a szonátapartnere, éppen ezért kicsit visszásnak tartom a szórólapok megfogalmazását, ahol közremûködõnek neveznek valakit, aki egyenrangú partnere nem csupán a hangok mennyisége, de a kivitelezés minõsége okán is. Mûsoruk - Kocsistól megszokhattuk - jól megszerkesztett, klasszikusan felépített, mutatós estét ígért, és ebben (sem) csalatkozhatott senki.
Beethoven A-dúr szonátájával (op. 12, no.2) kezdtek, s bár eltelt néhány perc, mire megszoktuk a hegedûhangzás szonoritását, hamar meggyõztek mindenkit, hogy "kellemes" zenét is lehet komolyan játszani, anélkül, hogy erõszakot tennének rajta. Ugyanez
a természetesség
jellemezte az egész hangversenyt. Olyan magától értetõdõ egyszerûséggel szólaltak meg a zeneirodalom hegedû-zongora szonátái, mintha sem formai, sem technikai problémákat nem rejtenének. Kelemen hegedûhangja lágy, alkalmazkodó, és ami a legfontosabb (és a legritkább): számtalan hangszín bemutatására képes. Másként szólt a húrokon Brahms op. 100-as szonátája, másként Dvorak remeke. Egyedül a Debussy-szonáta (hangi) megformálását éreztem kissé modorosnak, de aztán Bartók 1. Rapszódiája újra meggyõzött arról, hogy a Kelemen-Kocsis duó a ma létezõ talán legjobb felállás. Hihetetlenül jó koncert volt. Kell ennél több? Tudván, hogy Kocsis élete végéig lekötötte ezt a napot jótékonysági koncertje számára, kíváncsian várom, hogy legközelebb milyen meglepetésben lesz részünk.
- tépé -
Budapest Kongresszusi Központ, május 29., 30.
