Sokáig abban a - most már nyilvánvalóan - tévhitben éltem, hogy egy opera bemutatásához legalább két jó indok kell; vitathatatlan zenei érték és/vagy aktuális mondanivaló. Az április 22-én látott operából mindkettő súlyosan hiányzik. Az Albániába dezertált székely népmonda Lányi Viktor magyarításában 1922-ben került az operaház színpadára. "A grandiózus mű nagyszerű sikert aratott a bemutatón" - írja a korabeli kritika. Annak idején 15 előadást élt meg a darab. Most csodálnám, ha a fele összejönne.

Sokáig abban a - most már nyilvánvalóan - tévhitben éltem, hogy egy opera bemutatásához legalább két jó indok kell; vitathatatlan zenei érték és/vagy aktuális mondanivaló. Az április 22-én látott operából mindkettő súlyosan hiányzik. Az Albániába dezertált székely népmonda Lányi Viktor magyarításában 1922-ben került az operaház színpadára. "A grandiózus mű nagyszerű sikert aratott a bemutatón" - írja a korabeli kritika. Annak idején 15 előadást élt meg a darab. Most csodálnám, ha a fele összejönne.

A néhány mondatos történet, mely legfeljebb egy félórás táncjátékhoz lehetne elegendő, három teljes felvonáson át untatja a közönséget, mely kezdetben nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen, de végül ez utóbbinál marad.

A Muppet Show

képi világát idéző alakok: Orbók, Kund, Talabér, Turkevi - hogy csak az izgalmasabb neveket említsem - olyan távol állnak minden elképzelhető és elképzelhetetlen operai figurától, hogy megformálásuk eleve kudarcra ítéltetett. Jobb sorsra érdemes énekművészek kénytelenek feszengeni egy olyan miliőben, ahol a tradicionális "kis rököny-nagy rököny" is Oscar-díjas alakításnak számítana. Műemberek egy műdarabban művárat építenek. Röviden - és igazságtalanul - így lehetne összefoglalni az operát. Igazságtalanul, mert ebben a "romantikus dalműben" igazi értékek is vannak. Mindenekelőtt Frankó Tünde, aki érzékeny hangszínével, színészi alakításával (!) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a néző ne rohanjon hanyatt-homlok a pénztárba

visszakövetelni a jegy árát

A magyar fejedelemlányt alakító Balatoni Éva fúriaként söpör végig a dalműn. Ehhez mérten szólama nem mindig appercipiálható. Szerepformálásának - s talán szerepének is - némileg ellentmond saját kijelentése, miszerint mi, magyarok mindig elrejtjük érzelmeinket. De ne legyünk gonoszak, nem ez az egyetlen és távolról sem a legnagyobb hibája a librettónak. Massányi Viktor és Bándi János alakítása már problematikusabb. Hanggal még csak-csak bírják, de szerepükkel már nem nagyon tudnak mit kezdeni. ´szintén szólva az is nagy szó, hogy nem adták vissza a megtiszteltetést az első zongorás próbán. A többieket inkább bízzuk a feledés homályára.

Dohnányi első színpadi sikere, a Pierrette fátyla pantomim (1910) után jó tíz évvel, a Zeneakadémiáról való eltávolíttatása után kezdett az opera komponálásához. ´, aki zongoraművészként, karnagyként és pedagógusként is kiválóan ismerte a zeneirodalmat - káprázatos memóriájáról legendákat mesélnek -, nem volt képes saját egyéni zenei hangot megütni. A vajda tornya egy kitűnő zenész ügyesen összerakott színpadi zenéje. Bővelkedik remek megoldásokban, de sajnos több benne az üresjárat. Stílusa átfogja a húszas évek európai zenei világát. A legjobb pillanataiban Strauss Saloméjára emlékeztet, de aztán mintha megbánná, abba is hagyja. Kár.

A díszletről/jelmezekről nem érdemes, a rendezésről nem lehet beszélni. Ez utóbbi ugyanis gyakorlatilag nincs. A karmester, Dénes István mindent megtett, hogy felrázza zenészeit, de teljes ellenállásba ütközött. Régen hallottam ennyire trehányul játszani az Erkel zenekarát. Nem tudom, mi volt a célja az operaház vezetésének ezzel a bemutatóval. A 125 éve született Dohnányi ünneplése biztosan nem.

Előttem néhány sorral japánok ültek. Most már tudják, milyen egy magyar opera. Én kérek elnézést.

- tépé -